Királykő Marathon 2009 október
Rég elköteleztem magam a hegyi sportok iránt, és amatőr szinten sokba belekóstoltam. A marathon rég izgatta a fantáziámat, de soha nem vágtam bele. Az idén eljött az ideje. Elkezdtem információt gyűjteni gyakran látogattam a rendezvény honlapját. http://maratonpiatracraiului.blogspot.com/, beleéltem magam a hangulatba.
Megérkezés Zernyestbe, a jelentkezés érvényesítése, esti eligazítás, sok szimpatikus ember, jó helyre érkeztem. Izgatottan készítem másnapra a felszerelést, enni, innivalót. Szombat reggel csepereg az eső, mokány eső ahogy felénk mondják, előreláthatóan egész nap elkísér majd.
Az indulásnál forrong a hangulat, szól a zene, a versenyzők érkeznek, néhányan esőköpenyben, de legtöbben nem foglalkoznak vele. Úgy döntök, a zsákban marad az esőköpeny, különben kellemes az idő. Egyszerre csak megindul mindenki, szaladunk néhány métert majd vissza minden. 10 perc a rajtig. A hangulat fokozódik, bömböl a zene, énekelnek a sportolók is. 300 torokból hangzik a visszaszámlálás, és kirobban a tömeg. Startolt a nagy kalandom.
Stratégiámnak megfelelően, lemaradok, nem akarok az elején elfáradni. Rendőri felvezetéssel halad a csapat a város széléig. Ott félreáll a rendőrautó. “Bafta”- kiáltja felém a rendőr. Visszaintek, hogy OK, és gyorsítani kezdek. Köves úton haladunk, sokan integetnek az útszéléről, filmesek követnek kamerával. Alig veszem észre, hogy megérkeztem az első ponthoz, ahol keresztbe állnak az úton és a hegyoldal fele terelnek. Hát persze, a gerendán át a patakon és neki az ösvénynek. Nem fogok eltévedni, mindenhol vigyáznak ránk. Szép kis ösvényen kapaszkodunk Magura falu fele, ahol lehet előzök, – ez is a stratégiámhoz tartozik -, nyomom a túrabotjaim a fűbe és haladok felfele. További kontroll-pontok következnek, élvezem a haladást. Nem vagyok gyors, de biztató az erőnlétem, és megnyugtat, hogy előzni tudok. Frissítő ponthoz érkezem, a rendezők kapkodnak, nem számítottak ennyi versenyzőre egyszerre. Ködös tájon át, szemerkélő esőben haladunk, dagasztjuk a sarat. Egyre emelkedik az ösvény, a hőmérséklet is jelzi, hogy a gerinchez közeledünk. Vége az erdőnek, egyre sziklásabb a terep, jó iramban lehet kapaszkodni. Elérjük a Funduri nyerget, majd a csúcsot is, innen következik az ereszkedés.
Meredek, de járható,- viszont eléggé kitett- oldalon szabadon, ereszkedünk. Arra gondolok, ha nem lenne köd, néhánynak gondot okozna a magasság és a kitettség látványa. Arrébb egy rögzített kötélen kell ereszkedni, lehetne nélküle is, de minden vizes, biztonságosabb így. Egyszerre többen is lógunk rajta, ami nem a legjobb, de rövid a szakasz-10-15 m lehet. Ismét egy vályú lefele, egy traverz kötélkorláton, majd apró-kőfolyáson lehet a kontrollált csúszást gyakorolni. Botok nélkül nehezen boldogulnék. Alpin technikámnak köszönhetően előzni tudok az ereszkedésnél is. Hosszú traverzbe megy át az ösvény, bele a Nagy Kőfolyásba.
Le – fel, de nagyjából szinten vezet az ösvény, akár szaladni is lehetne. Az ereszkedés viszont megviselte a combizmaimat és a lábikrámat, hol a jobb, hol pedig a bal kezd görcsölni. Ismerem az érzést, nem várom meg, hogy rendszeressé legyen. Megállok, elő kalcium magnézium, C vitamin. Elrágcsálom, energiaitalt iszok rá, néhány száz méter után elmúlnak a görcsök. Fázni kezdek, ismét szaladni kell, hogy kimelegedjek. Veszélyes a vizes kövek miatt, a térdeim kezdenek fájni. Erre számítottam, csodálom, hogy idáig megúsztam. Erősebben támaszkodom a botjaimra, mert egyre meredekebben kell ereszkedni.
A Spirlea tisztás a következő pont, csak nem akar megjelenni. Már arra gondolok eltévedtem. Csicsonkázok az ösvényen lefele, nem ér utol senki, én sem érek utol senkit, egyedül vagyok, egyre jobban rákezd az eső. A köpeny zavarna, úgy döntök inkább ázom, a sapkám simléderéről csorog a víz, de más baj nincs. Végre meglátom a Spirlea kunyhót, előtte kis asztalkán forrásvíz, semmi más. Bekortyolok egy pohárral de nem esik jól, diszkomfort érzetem csak erősödik tőle. Az ösvény lefele, igazi dagonya, alig lehet lábon maradni, botjaimmal támogatom magam, hogy súlypontom mozgásban maradjon. Félek az eséstől, mert a térdemet tönkre teheti, eddig már 2 alkalommal találkoztam hirtelen a talajjal és egy alkalommal veszélyes csúszásba indultam be. Biztonság a fő szempont, azt se bánom ha kifutok az időből. Egyre több érv sorakozik a feladás mellett, senki nem hibáztathat, megtettem a tőlem telhetőt. Órám nincs, de érzem, hogy közel állok az időlimithez.
Valahogy levergődök az útig, néhányan megelőznek, nem vagyok már egyedül. Fáradtan bandukolok a Plaiu Foii fele. A házak közelébe érve megemberelem magam és szaladni kezdek, úgyis megállok, kiadom most magamból amit csak lehet, aztán majd csak lesz valahogy. Integetnek bátorítanak, a frissítő pontban levessel kínálnak. A tegnap mesélte egyik futótárs, hogy a tavaly milyen fantasztikusan helyrejött a levestől ami csak ebben a pontban van. Veszek egy pohárral és élvezettel szürcsölöm, azt sem bánom, hogy éget. Érzem, hogy kimelegít, visszaadja az erőmet. Indulok a bíró fele, hogy bejelentsem: vége leállok. De mire odaérek elfelejtem és a további útról kérdem, az időhatárban bőven benne vagyok. Még egy levest, mondom, és fennhangon dicsérem a szakácsnét, elmúlt a fáradságom, még egy kis alma, sajt, energiaital, a csodadobozkámból bekapok néhány bigyót. Mi legyen tovább, autóval bemenni Zernyestre?
A korcsoportomból valaki érkezik, akit régebben hagytam le. Ő is levesezik, és kiabál, hogy -mit csinálsz jössz már ?-. Hát persze, együtt futunk ki az útra és beszélgetni kezdünk. Az a szakasz következik, amit az idegenlégiós sorozásnak becéztek, akik már vettek részt ezen a versenyen, véget nem érő, meredek mászás fel a Dianához. Kontroll pont az úton, integetnek, hogy fel – fel, viccelünk a sorozással és már rajta is vagyok az emelkedő ösvényen. Közben belejövök a beszélgetésbe, tempósan lépkedek, de észreveszem, hogy a társam nem nagyon válaszol. Kérdőn nézek rá, mire ő csodálatát fejezi ki, az erőnlétemet dicséri, ő bizony nem bír beszélni, le is marad mögöttem, megelőzök néhány lassabban bandukolót, csatlakozom egy jó iramban kapaszkodó pároshoz. Szaporán döföm a sarat a botjaimmal és egyre feljebb kapaszkodok. 800 m szintet kell legyőzni. Tudom nincs értelme számolgatni, de csak nem állom meg, hogy fel ne tekintsek. Szikla, gyökerek és sár váltakoznak, csak az utolsó métereken enyhül a lejtő és feltűnik a Diana kunyhó. Egy jókedvű bíró köszönt, aki már mindenét elosztogatta, de egy cukorkát azért még nyújt felém. Itt nincs frissítő pont, így különösen jól esik. Előkotorok mindent a zsákból, bekapom az utolsó müzli szeletet az utolsó korty energiaitalt és a társaságból elsőnek indulok lefele.
Emberiesebbnek tűnik az ereszkedés, persze itt is sár van, vigyázni kell. Túl vagyok a holtpontomon, igazán a Plaiu Foii-nál volt a mélypont. Énekelek magamban, még hangosan is. A térdem fáj rendesen, de azt már megszoktam. Jól haladok lefele, bár sietségre semmi ok, utol már úgy sem érek senkit a korosztályomból, aki mögöttem van úgysem ér utol, csak ha balesetet szenvedek. Tehát biztonság a fő követelmény. Vége az erdőnek, feltűnik, jó messze Zernyest .
Gyönyörű tisztás szélén, gazdagon terített asztal vár. Mint a mesében. Mondom is a srácoknak, hogyha mindenűt ennyi kaja lett volna, sokkal gyorsabban haladtunk volna. Mesélek a levesről, kíváncsivá teszem őket. Banán, sajt, alma, langyos tea, igazi finom uzsonna. Szívélyesen megköszönöm és boldogan rohanok tovább. Már csak 7 km van hátra.
Dombháton, bokrok között kanyarog az ösvény, enyhén lejt, helyenként szaladni is lehet, ahol a sár nem ér bokán felül. Csak óvatosan, mondogatom magamban, így érek ki az országútra. Ott már szaladó lépésre váltok, tapsolnak, bátorítanak, feltűnik az érkezés.
Alig jön, hogy elhiggyem – megérkeztem-, fáradt sem vagyok különösebben, akár folytathatnám. Milyen jó, hogy nem adtam fel, amikor a mélyponton voltam. Nem gondolok az izomlázra, be az autóba zuhanyozni átöltözni vacsorázni, mint jól végzett munka után.
Az esti díjkiosztón fürgén szaladok fel a színpadra az oklevelet átvenni. 8 óra 49 perc írja az oklevelemen, és nem lettem utolsó. Kitartásból jeles, jövőre majd faragunk belőle. Csodálatos élmény volt, kitűnő szervezés, jó hangulat. A hegy és a verseny szelleme jól megvoltak egymással. Igazi show, zenével, tapssal, oklevelek, ajándékok, gratulációk. A Carpathian Man márkanév alatt futó sorozat egyre sikeresebbé válik, komoly szponzorok lépnek színre, külföldről is eljönnek megméretni magukat. Talán beindul nálunk is a hegyi sportturizmus. Hiszen hegyre menni jó télen, nyáron, esőben, hóban, napsütésben, szaladni még-jobb.