Gondolatok az útra

Egy éve érik bennem a gondolat: végigfutni a Mária-úton Csíksomlyótól Budapestig. A gondolat szép, sokan helyeslik és támogatják. A megvalósítása már nem oly egyszerű. Legegyszerűbb lenne elindulni, és végigfutni, ahol elfáradok megpihenni, ahol beesteledik megaludni, enni, inni, menni. Ennyi kellene, nem több. Valami mégis visszatart ettől. Meg kell tervezni a cselekvések sorát, meg kell indokolni, értelmet kell adni nekik, meg kell magyarázni a világnak, hogy miért teszem ezt. Ez lelki síkon szükséges, el kell fogadtatni a körülöttem élőkkel. El kell fogadtatni úgy, hogy az igazi okot nem értik, tehát el sem fogadhatják. Az igazi ok csak azután tisztult le bennem miután elkezdtem a munkát fizikai síkon, és a lelki munkát a környezetemben. Magamon magamban egyszerű dolgozni, érzem a szellemi sugallatot, egyetlen dolgom, hogy pontosan értelmezzem, odafigyeljek és megtegyem azt ami szükséges. Megtegyem ami számomra elő van írva, kövessem azokat a képeket, amelyek mutatják a következő lépést. Egyedül nem jó az úton  járni, értelme sincs, hogy csak magamért tegyek valamit. El kell viszont indulni. Elöl kell menni, ami mindig azt jelenti, hogy egyedül vagy. Nincs kitől megkérdezni, merre van a helyes út. Aki majd követ annak könnyebb dolga lesz, elég a nyomokba lépni esetleg kikerülni a gödröket és tócsákat amelyekbe a vezető belépett. A követő követi a vezetőt. De kit követ a vezető. Nyilván nem maga találja ki mit kell tenni. Erre a választ a Lovasíjjásztól kaptam meg. A vezető a szellemet követi, amelyet az ősök is követtek, nem az ősöket, mert azok már nincsenek. De hogy lehet észrevenni azokat a jeleket, amelyet a szellem mutat, milyen különleges képességek kellenek azok felfogására, megértésére, hogyan lehet őket követni, hogy azért  megmaradjak önmagamnak és a körülöttem működő társadalom is elfogadja azt amit teszek. Mert ezek nélkül minden hiábavaló. Idegenné válok önmagam és a népem előtt.

Hit kell az induláshoz, meg kell tenni az első lépést az ismeretlenbe, a bizonytalanba, a kényelmetlenbe, a kellemetlenbe. A következő lépés könnyebb lesz, vagy minden lépés első lépés lesz. Nyugalom és egyensúly kell ahhoz, hogy a lépéseket helyesen értékeljem. Mikor a lábam a talajt éri, meg kell figyelnem, hogy milyen az, milyen érzés rajta állni, milyenek a fák, bokrok, házak, emberek körülöttem, majd továbblépni. Keresni a jeleket, a következő lépés megtételére, keresni a közeli és távoli célpontokat a tájékozódáshoz, mindig ellenőrizni a helyes irányt. Időnként hátrafordulni, megnézni ki követ, segíteni nekik, hogy beérjenek, hogy megértsék hol vannak, miért jönnek erre. A követőknek vezetőre van szükségük, ők nem látják azt, amit a vezető lát, csak azt ami tesz, a vezetőt tudják csak követni. A vezető megteremti a fizikai utat amin az őt követők biztonsággal tudnak majd járni. Így jön le a szellemi, a fizikai síkba.

Felvállaltam a Szakralis Maratont. Én a Mária-úton akarok haladni, olyan ritmusban, hogy követni tudjam a szellemi jeleket és ne vonja el a figyelmemet a fizikai világ zavaró alapzaja. Ezért kell egy bizonyos ritmusban haladni. Ezért mondom hogy szaladok, habár helyenként sétálni fogok. Időt fogok adni magamnak, hogy megfogalmazzam és leírjam azokat a hatásokat, impulzusokat amelyek vezettek, így akarok hasznára lenni azoknak akik követnek. A személyem követéséből át akarom vinni őket arra az útra amit én követek, tanulják meg maguk is követni, azért hogy megtalálhassák a maguk útját. Ez az egyetlen igazi tudás, megtanulni követni a szellemi utat. Ezt keresem ezen az úton. Ehhez kell a magány, a csend és a nyugalom. Ehhez kell a csapat aki követ, aki a nyomból ösvényt tapos, majd utat épít, a társadalommal kalákában.