Május 19 péntek. Reggel kíváncsian lépek ki a szobám ajtaján. A kertkapu túlsó oldalán ott áll a tegnapi fekete kutyánk. Ugatással üdvözöl, várja az indulást. Ez gondolkodóba ejt. Ez nem egynapos kaland lesz kutyával, itt többről van szó. Előreláthatóan a kutya szerepet kap a mi zarándok csapatunk szerveződésében, működésében. Zarándoklatunk különben sem mindennapi. Van egy láthatatlan társunk, Kati aki 2018 ban velünk volt. Az ő életében olyan változások történtek amelyeket ő a zarándoklaton átélt helyzetekhez kötött. A zarándoklat meghirdetése pillanatától kapcsolatba lépett velem és szellemi síkon jelen volt. Természetesen az indulásnál is. Fizikailag főleg Zsuzsival tartja a kapcsolatot(mármint telefonon, messengeren). Imacsoportot hozott létre akik követnek minket utunkon. Természetesen a kutyáról is tud. Intézkedik O Z által aki most indul Budapestről hogy Jobbágyfalván csatlakozzon hozzánk. A kutyát el ne hagyjuk, mert az hozzánk tartozik -üzeni Kati Budapestről. Átmegyünk a plébániára reggelizni. Kutya természetesen zajosan rámugrik, viharos jelenettel adja tudtomra, hogy nagyon várja az utat. A reggeli maradékából gyűjtők neki. Jól kiegészítjük egymást, én egyáltalán nem eszem a húst ő csak húst hajlandó megenni. Ideális partnerség. Szóval kutya csapattaggá válik.
8 óra van kilépek a plébánia elé. Kriszta autóját látom. Épp parkol, intek neki jöjjön be az udvarra. A pontosságot komolyan veszi, ahogy én is. Rupicapra szimpatizáns, járogat velünk futni, segít versenyek szervezésében. A télen sokat voltam vele az erdőben. Említettem a zarándoklatot és nagyon akart jönni. Nem egyszerű számára a 4 gyerekétől elszakadni. 10 napot semmiképp nem tud bevállalni de 4- et megpróbál. Így csatlakozik csapatunkhoz péntek reggeltől hétfő estig.
A reggeli megvolt, a lányok kaptak kávét, kutya húst, Kriszta megérkezett. Indulhat a mai nap. Közös ima az indulás előtt, áldás, búcsú pillanatai. A sós-fürdő előtt haladunk el, Nagycsány felé vesszük az irányt. Első utunk ezelőtt 10 évvel, sáros poros úton vezetett. Most sima aszfalton haladunk. Sajnos emiatt az autók gyorsan haladnak és nincsenek tekintettel a gyalog járókra. Azokat a gyalogutakat amin autóval nem lehet elmenni a 30-as generáció már nem ismeri. Legtöbbjük számára furcsa, hogy mi így gyalogosan járunk. A zarándoklat fogalmát is csak az idősebbek ismerik, ők támogatnak a szándékunkban. A falut elhagyva a beszélgetés beindul. Nyilván Kriszta felé irányulnak a kérdések. Hamar megtalálja a hangot a csapattal. A kutya sorsa különösen érdekli. Beszélek közben a zarándok feladatokról, arról hogy miben különbözik a mi utunk egy normál túrától. Lassan elhagyjuk az aszfaltot, egy földútra térünk, ami egy tanya irányába visz. Terepjáró húz el mellettünk, odébb emberek dolgoznak. Zajlik az élet a mezőn, ebben az időben így is van rendjén.
Egy aránylag meredek domboldal áll előttünk, amit meg kell másznunk. A következő feladat az lesz hogy csendben meneteljünk, ki-ki a saját ritmusában. 200 lépés után álljunk meg nézzünk körül, majd folyassuk a gyaloglást. Beszélni vagy más módon kommunikálni egymással nem szabad. Előre megyek így biztos nem fog senki nyaggatni. Halad is szépen mindenki, csendben. A dombtetőn pihenő. Kíváncsi vagyok a hangulatra, ki hogyan élte meg a feladatot. Pozitív visszajelzéseket kapok mindenkitől. Visszaemlékszem a Mária Maraton idején 2017-ben Viki az ultrafutó itt akadt ki mert nem számított erre az emelkedőre. Én sem számítottam rá, hogy zokon vesz egy kis hegymenetet. Megegyeztünk akkor-ott hogy tanuljuk egymást, és jobban odafigyelünk az elvárások kommunikációjára. Nagy kihívás volt számomra az a 6 nap Vikivel, Lacival és Andrással.Igazán itt ismerkedtünk meg, utána már jól egymásra tudtunk hangolódni. 2019-ben a rádiós zarándoklaton Zsolt akadt itt ki, megijedt hogy itt hagyjuk a hegy oldalában. Ilyen ez a hely, most a csapat jól bírja az iramot. Ezeket a történeteket a pihenő alatt mesélem el, kiegészítve azzal, hogy a déli domboldalon lévő furcsa alakú fák szerintem cédrusok. Nem a nálunk honos cirbolyafenyő sem a szibériai óriás cédrus. Inkább a Csontvári cédrusaihoz hasonlítanak. Valamilyen mediterrán tájakról kerülhettek ide. Azon domb túloldalán a Kolozsvári Állatorvosi és Mezőgazdasági Egyetem bázisa van. Lehet ők ültették a tájba nem illő fákat. Egy utam idején egészen a közelükbe tévedtem és éreztem hogy hatásuk van rám. Akkor neveztem őket cédrusoknak. Nem véletlen a jelenlétük, mindig, mindenkinek elmondom akikkel erre járok. A mai nap nehezén túl vagyunk.
Dombokfalva békés képet mutat, kertben dolgozó nénikékkel, az utcán bicikliző gyerekekkel. Szóba elegyedünk velük, elmondjuk utunk célját. Kedvességet kapunk és támogatást. Valódi élő falu. Egy virágos porta előtt haladunk el. A gazdasszony előjön és büszkén beszél a virágairól, amelyek valóban csodálatosak. Faluhelyen szokatlan ennyi teret biztosítani virágok számára nem lévén haszonnövények.
Újra aszfalton haladunk. Magyarszovát a következő célpont. Ezelőtt 10 évvel itt poros úton ereszkedtünk be megpihenni a tóparton. Az akkor az első nap volt, más iramban haladtunk. A község központja rendezett képet mutat járdával, boltokkal, patikával. Kriszta be is tér kolléganőjét üdvözölni. Ő a hétköznapjait fehér köpenyben tölti és beteg embereken szeretne segíteni. Sokat fog majd nekünk mesélni még erről a témáról, hogy mennyire távolodik az a munka attól amiért ő ezt elkezdte csinálni. Az emberek már nem igénylik a tanácsadást, egyszerű bolti eladónak tekintik. Most örül a találkozásnak mesél egy keveset, a kapcsolatáról ezzel a patikussal. Egy helyen dolgoztak Kolozsváron, úgy adódott hogy kellet valaki Szovátra. Azóta ingázik ide, nagyon meg van elégedve, nem megterhelőbb mint Kolozsváron utazni. Az itteni emberek viszont értékelik. Itt ő a Patikus, teheti azt amit Kolozsváron már nem igényelnek.
Az ebédidő is a falu központjában köszönt ránk. A bolt előtti többnyire kocsmaként működő teraszon telepedünk le. Most csak mi vagyunk. Vásárolunk magunknak, kutya ivótálat kap, amit ezután magunkkal kell vinnünk. Jó darab disznófősajtot is vesz neki Kriszta. Meg lehet elégedve a zarándokkutya státusával. Akkor fogalmazom meg először, hogy eddig soha nem töltöttem ennyi időt egy kutyával együtt. Számomra a kutya elsősorban házőrző, másodsorban alkalmi futótárs, de semmiképp utazótárs. Az hogy szorosan kötődik, az természetes- ismerem a kutya természetét. Az furcsa számomra hogy én elfogadom ezt a kötődést és beengedem a csapat életébe. Érzem, hogy ezután minden döntésemben a kutya is egy tényező lesz. Nem szerettem soha azokat akik a kutyát családtagnak tekintik és túl közeli viszonyba kerülnek vele. Érzem hogy velem most ez történik és nincs alternatívám. Jöjjön aminek jönnie kell. A kutya csapattárssá válik.
Kifelé haladunk Magyarszovátról. Mesélek a polgármesterről arról hogy mennyit változott a falu képe az ő regnálása alatt. Az út amin haladunk Nagysármás felé is az ő útmutatása szerint lett. Egy alkalommal Dombokfalván találkoztunk, elbeszélgettünk, meghívott a hivatalba egy pohár vízre. Ott tovább folyt a beszélgetés a Mária Útról. Elmesélte hogyan jártak régen Nagysármásra a vásárba. Az eddigi kijelőlt Mária út a dombon keresztül haladt meredek, bozótos, nehezen járható. Ajánlotta hogy megmutatja a vásári utat. Ma már nem jár rajta senki vásárba, de vannak még házak arrafelé. Megtetszett az út, azóta arra vezet a hivatalos Mária út is, habár egy-egy szakasz folyamatosan változóban van. A községet elhagyva betérünk a völgybe ami a Falka nevű tanya felé vezet. Legutóbb az Egyvérből vagyunk jótékonysági futáson jártam erre. Speróval magyarországi ultrafutóval sokat beszélgettünk ezen a szakaszon. El is tévedtünk. Az én helyismeretemmel és az ő két trekkjével, visszajutottunk oda ahonnan indultunk. Ezt is elmesélem, remélve hogy nem ismétlem meg ezen alkalommal. Persze az ördög nem alszik, én meg csak beszélek tovább és letérek egy útra amin nem jártam még soha. Jó irányba vezet, de sajnos véget ér egy elhagyatott ház mellett. Sebaj látszik az út ahova ki kell majd jutnunk. Majd átvágunk a legelőn. Persze az jó meredek és nyakig ér a fű. El is húzok előre hogy keressem a könnyebb utat meg hogy oda tudjak figyelni a tájékozódásra és ne halljam a szídást…
Szóval aminek meg kell történnie meg is történik.Végül is mindenki örvend az aszfaltos útnak, a kalandnak, meg az őznek meg rókának amit láttunk. Megegyezünk hogy ez a kitérő azért volt. Mócs nagyközség látszik az északi irányba. Dél irányba Berkes, Fráta majd azon túl a Maros völgye terül el. Mi keletnek haladunk. Novoly a következő falu. Dombtetőn haladunk kilátás minden irányba, majd beereszkedünk egy völgybe. A falu nagy területen helyezkedik el ritkán vannak a házak inkább kis tanyában csoportosulnak. Megállunk egy kútnál ahol ezelőtt 10 évvel, egy emlékezetes találkozásunk volt. A nénike aki a mellette lévő házból kijött, kedvesen elbeszélgetett velünk.Büszke volt a kútjára, a családjára, az éveire amelyeket megéllt itt. Sokszor jártam még errefelé, a hely megváltozott a nénikét rég láttam. Most csak víz íze emlékeztet a régi utakra. A hely különös,nem tudok elmenni egyszerűen mellette. Lassan beérünk a faluba. A lányokon a kávé hiány tünetei mutatkoznak. Mondom hogy van bolt ahol majd ihatnak. Meg is állunk az elsőnél. Kávé van, tej hozzá nincs. Ez így nem jó, megyünk a másikhoz. Ott a tejet most hozták viszont el vannak foglalva, kávét nem szolgálnak ki. Vissza kell menni. Erre én nem vagyok hajlandó(kávét különben sem iszok). Letelepedünk kutyával egy nagy kereszt előtti kispadra, amíg a kávézás megtörténik. Közben átvonul a falu ifjúsága, kíváncsian hogy mit is keresünk mi ott kutyástól. Eszembe jut egy kocsmai beszélgetés ebben a faluban. Eső elől húzódtunk be, szóba elegyedtünk az ott üldögélőkkel. Néhai bányászok voltak, ma unatkozó nyugdíjasok, aki siránkoztak a falusi sivár élet miatt. Mondtam hogy lehet azért itt is csinálni ezt azt. Kérdezősködni kezdtek én meséltem arról ami épp csinálok. Egy idő után belelkesedtek már jöttek is volna velünk. Alig tudtunk eljönni megígérve hogy legközelebb mikor erre járok újra megkeresem őket. Mennyire hiányzik a kulturális kovász ezeken a helyeken, sok jó dolog történhetne ha volna ki elindítsa őket. A dolgokat amelyek indítás nélkül történnek az alkohol sugallja(időnként más is), ami töményen jelen van minden falu életében.
Megjönnek a lányok nagyon meg vannak indulva, gondolom a kávétól. Hamarosan kiérünk a dombtetőre elhagyva a falut. Fekete BMW fékez mellettünk a vezető izgatottan hajol ki és mutatja a TikTokját amint egy medve mászkál az út mentén. Ezt itt filmezte a közelben mondja. Ő maga vagy esetleg a komája? teszem fel a szokásos kérdést. Nem válaszol de meséli a medvés sztorikat és kér hogy vigyázzunk mert ide jöhet hozzánk is. Megígérem hogy vigyázni fogok a csapatra, és rátérek a Nagysármási útra ami porosabb, oda már nem követ. Látom amint másoknak meséli gondolom ugyanazt mint nekünk. Azok integetnek, hogy várjuk meg őket. Egy középkorú asszony egy tizenéves gyerekkel izgatottan mutat a távolban egy legelésző tehenet. Az biztosan medve, mondja. Az biztosan tehén mondom én. Lehet, de biztos ott a medve is. Lehet mondom de haladjunk, mert várnak minket. Jöhetnek velünk mert félnek egyedül. Természetesen el is indulnak. A gyerek élvezi a dolgot, látni akarja a medvét. Mondom neki hogy azt a TikTokon keresse. Közben beérünk Nagysármásra. Kiss Zoli panziója felé tartunk aki a zarándokokat kiemelt módon fogadja. Érdekes történet az övé egyedül építette és menedzseli a város egyetlen panzióját.
Lassan véget ér a második napunk belejöttünk a menetelésbe a csapat kezd összetartani, jó a hangulat. Egy közös szobában fogunk ma éjjel aludni ami egy újabb kihívás. Ma megtettünk 33 km távot 622 m szintemelkedéssel. https://www.strava.com/activities/9100634409