Öt évvel ezelőtt, nem tudtam volna magam elképzelni zarándokként, a szalagokkal teleaggatott keresztet a hátamon cipelni. Tavaly Csíksomlyóra a zarándokok a sok ember helyett sok szalag formájában érkeztek meg, merthogy személyesen nem volt szabad megjelenni. Akkor gondoltam először, hogy szeretnék bekapcsolódni, ebben a feladatban részt tudnék vállalni. Saját magam miatt nem venném a hátamra, de így, emberek imáját, jó-szándékát, kérését szalagra írt üzenetként hordozni, éreztem magamban elhivatottságot. Igaz – 2016 ban egy kis keresztet végigvittem Csíksomlyótól Budapestig. Akkor arra gondoltam, hogy azoknak a nevét viszem magammal, akik egy darabon elkísértek és nevüket felírták arra a fadarabra. Meg a helységek emlékét, amelyeken áthaladtam. A csíksomlyói kegytemplom előtt, az induláskor a kezembe nyomták, jól is mutatott a hátizsákomon, de különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam akkor neki.

Az idei pünkösdi búcsú igencsak virtuálisnak indult. A szalagok felértékelődtek és a tavalyi mintára időben megindult a szervezkedés. Az első hívó szóra jelentkeztem, Kolozsvár környékén én is vinni akarom a szalagokat. Lassan letisztázódott a forgatókönyv, mikor és hogyan zajlanak az események Kolozs megyében. Meg is szerveztem amit ilyenkor kell, egy kis médiahátteret is hozzá. Kedd este átvettem a Küsi áldásával ideküldött keresztet, sok – sok szalaggal teleaggatva. Kiegészítettük a kolozsvárival, a piaristáknál egy áldást is kaptam rá, meg az utamra is.

Este sokáig készülődtem, habár a másnapi vásárhelyi érkezés, fogadás, visszaút már mind le volt rendezve. Amit nem tudtam eldönteni az útvonal volt. Biciklivel kell menjek, másképp nem tudom a 100 kilométert egy nap alatt teljesíteni. De valahogy nem jött, hogy a Mária-útat kövessem. Az aszfalton gyorsabban gurulok, könnyebb – habár hosszabb. A kevésbé forgalmas útvonalakat kerestem, trekkeket rajzoltam, konzultáltam. Úgy tértem nyugovóra, hogy reggel hétkor elindulok, aztán majd megtalálnak azok az impulzusok amelyek elirányítanak erre vagy arra. Eléggé ismerem a Mezőséget, hogy ne jelentsen gondot a tájékozódás.

Reggel a szokásos rutin: torna, tojásfőzés,minimális reggeli, a hátizsák összerakása. Háromnegyed hétkor még csíp a levegő amint az utcán lefele gurulok. A kereszt a sisakomat kopogtatja, amikor felemelem a fejem. Különbem minden rendben, a forgalom még nem indult be. Hamarosan Szamosfalván, majd Apahidán tekerek. A vasúti átjáró sorompója pont előttem záródna, de még átsurranok alatta. Egy autó sem ér utol a hegy tetejéig, nyugodtam mászhatok kifelé. A kipufogófüst a hegymenetben zavar a legjobban. A lapos részen aszfaltozásra készülnek, félsáv lezárva, haladhatok nyugodtan, hátam mögül nem jön autó. Majd völgymenet következik, ahol már nem zavar a füst. Jobban haladok mint gondoltam. Alig múlt nyolc óra mikor először megállok, a széldzsekit levenni. A telefonomra pillantok csodálkozva állapítom meg, hogy már 26 km en túl vagyok. Ez az út egynegyede, másfél óra alatt. Izmaim bemelegedtek, jólesik a tempós tekerés.

Kezdem a változatokat elemezni: letérhetnék Szovát felé,a falu előtt rátérhetnék a Mária-útra a völgyben, majd a hegyre fel, tovább Novoly felé. Nem elég erős a vonzás ezen a helyen, továbbgurulok a régeni úton. A következő letérő majd Mócs előtt lesz. Elég hosszú a kaptató. Itt ért véget 2016-ban a Makkai Vikivel teljesített Mária Maraton számomra első napja. Furcsa érzések kavarogtak akkor, az első napi súrlódások után. Itt rendesen mosott már az eső,habár nehezen hangolódtunk egymásra, megtaláltuk a további közös hangot. Most az emlékek már világosabbak. Mehetnék az akkori útvonalon. Az emelkedő utolsó métereit tekerve jut eszembe, hogy kikerülhetem Mócs községet, és egyenest Novolyba mehetek. Jobbra vezet egy út Falka falu felé, ahol rátérhetek a Mária-útra.

Mócs előre ereszkedőn, Falka jobbra emelkedőn. Szinte magától fordul a kormány jobbra a csendesebb mellékútra. Ezen a szakaszon nem jártam még, egészen jónak találom, szépen belátszik magasról a vidék. Balra Mócs házai látszanak jobbra a Szovátból jövő völgyi út. Meglátom fentről a csatlakozást Falka faluba. Más uton is lehet jönni mint amin járni szoktunk. Különbem sem egy egyértelmű már az út, legutóbb is kerítések közt kellett a főútra kijönnünk. Most egy új létesítményt látok azon a helyen, biztos nem használható már az a bekötő út sem. Közben megérkezek arra a lapos kis tetőre, ahol a Mária-út keresztezi az utat amin idáig jöttem. Erős érzés fog meg. Körüljárom a helyet, megnézem mindenik utat, mi változott a legutóbbi ittlétem óta. A Mária-út, ami Novoly felé visz, keletnek indul az erdőszélen. Nemrég szélesíthették ki, frissek a földmunka nyomai. Nincs más választásom, egyértelműen a Mária-úton kell haladnom Nagysármásig. Örömmel indulok neki, emlékek jönnek elő minden eddigi utamról. Végiggondolom, mikor, kikkel voltam itt, milyen megéléseim, hangulataim, gondolataim voltak akkor. Csend, nyugalom, béke: otthon érzem magam. Az új úton haladok, letérve a régiről, majd vissza rá, egy kis kerülő után. Így természetes, a kíváncsiság is hajt, érzem, hogy vezetve vagyok. Egyik tanya mellett két termetes kutya vár. Elémbe futnak, majd vissza az őrhelyükre. Rájuk szólok, de épp csak üdvözletként. Elsuhanok a kút mellett, ami köré egész legendáriumot alkottam az útjaim során. Telefon szól, megállok válaszolni. A közelből egy korosabb férfi jön felém, érdeklődik, hogy mit is keresek ott. Mondom hogy Vásárhelyre megyek. Csodálkozik hogy miért így, miért erre. Visszakérdek, hogy mikor nem volt benzin ő mivel járt. Hát lóval természetesen –válaszol lelkesen. Ez itt az én lovam –simogatom a bringám kormányát. Mindjárt felderül, megérti, megérzi, hogy rendben van ez így. Doamne ajută –búcsúzok tőle, vidáman gurulok tovább. Erre a kérdésre majd még többször fogok hasonlóan válaszolni. Mielött Novoly faluba érnék, még kapok egy kutyaüdvözletet. Egy porta mellett haladva ugatást hallok. Rövidet, nem foglalkozom vele, lejt az út, jó köves is, arra kell figyelni. Rövid időn belül visszatér az ugatás, de kb. ötszörös hangerővel, egész csapat iramodik utánam. Visszanézni nem merek, mert az útra kell koncentrálnom. A hangok gyorsan közelednek, rendesen rásprintelnek a kutyák. Kiabálni kezdek, különböző vezényszavakat próbálgatok. La oi mă – formula bizonyul hatásosnak, hirtelen csend lesz. Akkor tudatosul bennem, hogy az én hangom mellé, valami más is társult. Valami ami nálam sokkal hatalmasabb, aminek a kutyák és emberek egyaránt engedelmeskednek. A kereszt a hátamon gondolom akkor. Akkor világosodik meg előttem, hogy én most küldetésben vagyok, nem érhet baj, haladnom kell a kiszabott úton. Akkor döbbenek rá, hogy az országúton sem dudált rám senki, a kamion lefékezett mögöttem, amíg biztonságban meg tudott előzni. Csodálatos érzés ilyen erő védelmében haladni.

Ilyen hangulatban érkezem Nagysármásra. Útba ejtem a szálláshelyet, egy üdvözlet erejéig. Csak egy ajtóra ragasztott üzenet fogad. Sebaj, haladok is tovább fel a hegynek. Változnak az utak állapítom meg, végig aszfalton tekerek fel a kolostorig. Először ittjártamkor csak ösvényen jöttem. Marócháza felé veszem utam, persze az aszfalt végetért a kolostornál. Köves, poros az út a kerekeim alatt, néha egy-egy autó is megjelenik, hogy a tüdőmbe is juttasson az út porából, de ez már így van rendjén. A falut elhagyva egy erdőszélen állok meg ebédelni, elvégre dél van. 65 km-nél tartok, és jól esik a kis ebéd. Harsogóan zöldül az erdő, öröm nézni. Itt döntöm el, hogy végig a Mária-úton fogok haladni Vásárhelyig. Nem kell tovább a változatokon agyalnom, élvezhetem a tájat. Tuson faluban még kipróbálok egy mellékutcát, meg is kérdezem az útszélieket, hogy ezen eljutok e Uzdiszentpéterre. Persze hogy igen, de miért nem mentem a főutcán hiszen mindenki ott jár. Jólesik néhány szót váltani olyanokkal akik láthatóan ott élnek. Uzdiszentpéter központjában a Mária-út egy keskeny sikátoron kaptat fel a dombtetőre. Ezt most kihagyom és az aszfalton folytaton utamat. A majd a tetőn rátérek újra. Többször jártam már Uzdiszentpéter és Mezőpagocsa között, de soha ugyanazon az uton. Most írtam a Maros megyei zarándokkalauzt világosan emlékszem a leírásra. Persze a terep másképp néz ki. Egy útkereszteződésnél érzem, hogy a baloldalit kellene választani, keresem is a jelet de sehol nem látom. Folytatom előre, a mezei úton ami egy mocsaras részen eltűnik. Távolabb meglátom az utat tudom hogy arrafelé kell haladnom. Egy adott pillanatban élesen balra kell fordulnom egy járt traktorúton, be egy kis völgybe. Pagocsa határában járok, látom fenn az autókat is a főúton. Arrébb egy oszlopon a jelzéseket is megtalálom. Megállapítom, hogy azon az úton amire rá kellett volna térnem ide jutottam volna. A domb másik oldaláról persze. Beérek a faluba már az aszfalt is megjelenik és az a kis bolt –kocsma kombináció ahol minden alkalommal megálltam eddig. Sokan vannak benne, most nem kívánkozom bemenni. Ki a főútra majd balra fel a másik dombra. Ez már messziről látszott. A tábla Lac Fânațe felé mutat az a legfontosabb a hatóság számára. Persze a Mária-út jelek is látszanak, de sokkal szerényebben. Elég frissnek látszó aszfalton tekerek felfelé, az egyre meredekebb kaptatón. Végül megunom és leszállok. Jólesik egy kis járás a sok nyeregben való ülés után. A tetőről még visszanézek Pagocsára, majd előre a madarasi dombok felé. Az aszfalt sokáig elkísér, jó ritmusban haladok a dombtetőn. Sáros köves útra emlékeztem itt. Egyszer csak elkanyarodik az aszfaltos út, én tudom és látom hogy előre kell folytatnom. Itt már ismerős a táj poros köves az út, a kutyák is előjönnek üdvözölni. Újabb vezényszót hallok –kusti- kiálltja egy asszony a kerítés mögül, látva hogy kutyái köröznek körülöttem. Ki is próbálom, hagyom hogy jöjjenek egy darabon aztán mérgesen rájuk-szólok. Nagyon elcsodálkoznak és abbahagyják az ugatást. Régen nem hallottam a kutyákra kusti kiáltást használni, pedig gyerekkoromban az volt a legelterjedtebb Kolozsváron. Előbb utóbb megtanulok kutyanyelven, örülök viszont hogy a szorgalmas négylábúak engedelmeskednek. Gondolkodtam, hogy meglátogatom az Isten tavát ami távolabb esik a Mária-úttól, de nem látok semmi jelet ami felé mutana. A pagocsai főúton egy mesterséges halásztó felé irányít a tábla. Nézegetem a vidéket, áthaladok a régi vasúti töltésen is ahol le kellene térni, de csak nem mutatkozik az út. Megjelenik Szénáságy táblája innen már Madaras következik. Aszfaltos úton gurulok befelé elég nagy sebességgel, élvezem a hűsítő szellőt. Még egy kis kitérőt teszek az aszfaltról, hogy a Mária-úton maradhassak. A jelzés még tovább halad a falu szélén a kertek alatt, de inkább egy utcát választok így az aszfalton érek a falu központjába. A református papilak előtt megállok. Szeretném üdvözölni a szállásadókat de csend, van kapu zárva. Tovább haladok a domboldalon kifelé. Letérek az aszfaltos útról, mert tudom hogy a gyümölcsös és legelő felé kell elhagyni a falut. Amint az utcát elhagyom utánam is szól valaki, hogy ne arra menjek mert villanypásztorok vannak felszerelve. Így visszatérek a főútra azon tekerek kifelé egész a tetőig. Itt újabb módosítást kell eszközölni majd a Mária-út vonalán. A tetőről még visszatekintek Madarasra majd előre a Bese tetőre. Befelé gurulok az erdőben, majd erdőszélen egész a völgyi útig ami Harcó felé vezet. Az utat keresztezve elindulok az utolsó emelkedőn. Mielőtt nekiindulnák a hegynek, még egy beszélgetést lefolytatok a kolozsvári tévé riporterével, akinek megígértem egy bejelentkezést erről az utamról. Jó helyet kell keressek, egy próbát teszünk egy félóra múlva. A fehér keresztnél várom a próba bejelentkezést, minden technológiával felszerelve. Kiderül hogy az internet jel gyenge és nem stabil. Megkérnek hogy keressek jobb helyet. Nekem ez tetszett volna. A rögtönzött stúdió díszletei ideálisak. De az internet az fontosabb. Tovább karikázok erdőn – mezőn át a telefonon a jelet lesve. Már ereszkedek befelé és még mindig nem találok stabil mobil netet. Végül kiérek a temető sarkához. Itt megfelelő a jel. Leállok és berendezem a stúdiómat. Ne a temető legyen a háttér hanem az erdő. Egy fára akasztom a szalagokkal teli keresztet egy Mária-út jel közelében. Várom a bejelentkezést. Újabb próba ezúttal megfelelő a jel. Kezdődhet a médiaesemény. Megszoktam már, hogy a természet csöndjéből átugorjak a média zajába, nem zavar, tudom hogy ez is hozzátartozik a zarándoklat képéhez. Sok ember így fogja meghallani azt a hívó szót ami majd az erdő csendjébe vezérli és megadja számára igazi élmény megélését. Ez is ugyanolyan missziós munka, mint a szalagok hordozása. Örömmel teszem, lelkesen beszélek a mai napomról és az egész csapatmunkáról, ami nyomán idáig jutott a kereszt. Habár zajos a nagyváros és már idáig szűrődnek a civilizációs hangok, az adás idejére semmi nem zavar meg. Alig zárom le a telefonom egy quad dübörög végig az ösvényen. Tökéletes szinkronizáció, nincs véletlen, a nagy karmester mindenkinek időben inti be a belépőjét. Innen már a központ felé veszem utam, a találka hely felé. Kipihenhetem magam mielőtt a váltótársam megérkezne. A vásárhelyi EKE lelkes kis csapata üdvözöl, a misére is bemegyek velük.

A kereszt megpihen a templomban mielőtt továbbindulna az útján Csíksomlyó felé. Én autóba pattanok, ami már vár rám a mise végén, hogy visszavigyen Kolozsvárra.

A futár szolgálata lejárt. Jutalmát megkapta az átélt élmények által. Várom az újabb feladatot.

A pünkösdi szalagfutár

One thought on “A pünkösdi szalagfutár

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..