Mindnyájan a természet részei vagyunk, akkor is ha ezt már elfelejtettük. Erre rá lehet ébredni az erdő sűrűjében, vagy tudatában lenni mindenkor. Kikapcsolódni megyünk a természetbe, mozogni, sportolni, gondolkodni, meditálni. Majd egyre többet akarunk magunkba fogadni belőle. Látni, hallani kezdünk olyasmiket amelyek eddig elkerülték figyelmünket. A megfigyelőből résztvevővé vállunk. Tudatosan keressük a kihívásokat. Egy kemény teljesítménytúra vagy hosszú futás is átalakulhat sporteseményből lelki élménnyé, ha a megfelelő sugallatok megjelennek a lelkünkben. A természetjárásnak legelmélyültebb formája a zarándoklat. Istennel való kapcsolatunkat itt, a teremtett világban, csendben létezve lehet a legkönnyebben tisztázni. Ez egy út a megvilágosodás felé, annak a tudatosulása felé, hogy részei vagyunk a hatalmas és örök Természetnek.

Az útra kelés változást jelent. Elindulunk az ismertből, a megszokottból, a kényelmesből az ismeretlen, szokatlan, kényelmetlen felé. Magunkkal kell vinnünk valamit abból a világból, amiben most élünk, de helyet kell hagynunk lelkünkben annak, ami majd előttünk kitárulkozik. Helyett csinálni azt jelenti: rendszerezni, takarítani, a fölöslegtől megszabadulni. Helyet csinálni azt jelenti, hogy beengedni lelkünkbe a vágyakozást, hogy megnyilatkozzunk az előttünk feltáruló világ előtt. Hogy megengedjük, hogy az megérintse lelkünket. Azzal indulunk útnak, hogy változni akarunk, azért hogy megmaradhassunk. Hogy azok lehessünk, akik mindig is lenni akartunk, de a körülmények nem engedték meg. Él bennünk egy kép, ami felé tartunk. Lehet időnként halvány, érdektelen. A feladat az, hogy tisztítsuk, élővé tegyük. Elég vonzónak kell lennie, hogy erős vágy ébredjen bennünk, ami odavisz. Ugyanakkor meg kell ízlelnünk az ismeretlen izgalmát. Tudnunk kell, hogy a valóság biztosan különbözni fog attól, amit elképzeltünk. Hit kell az elfogadáshoz, bátorság, hogy hagyjuk a dolgokat megtörténni.

Az úton haladáshoz, két dolgot kell tudnunk. Hova megyünk, és miért. A „hova” fizikai és lelki értelemben értendő. A fizikai célt megtaláljuk a térképen. A lelkit magunknak kell felvázolnunk. Ez hosszú folyamat, időt kell rá szánni, megkeresni az információt, olvasni mások élményeit, gondolatban utazni. Fontos tudnunk, hova tartunk, de fontos tudnunk azt is, hogy ahova megérkezünk nem pont úgy fog kinézni ahogy azt előre elképzeltük. Barátkozni kell a gondolattal, hogy utunk során olyan események történnek velünk, amelyeket nem láthatunk előre. Annak a megélése, hogy utunk során vezetve vagyunk, talán utunk  legfontosabb hozadéka.

A „miért” nélkül nem tudunk egyetlen lépést sem megtenni. Gondoljunk bele, elhagyjuk azt, amiben most többé-kevésbé jól érezzük magunkat, valamiért, ami még születőben van, nem létezik csak a gondolatainkban. Eléggé akarjuk azt, hogy valósággá váljon? Eléggé akarjuk, hogy eljussunk oda? A célhoz hasonlóan, a miért is változni fog. Erősödni fog, tisztább lesz. Minden megpróbáltatás tisztábbá teszi majd. A kérdést viszont lelkünkben éltetni kell. Folyamatosan jönnek majd a válaszok, építsük vele a miértünket. Szükség lesz rá majd, ha elbizonytalanodunk. A falu szélén sétálva, ragyogó napsütésben, az információs tábla árnyékában, könnyű arra válaszolni, hogy miért vagyok itt. Szép a táj, az emberek barátságosak, biztonságban érzem magam, szép az élet, hajrá tovább az újabb élmények felé. Gondoljuk viszont el, milyen választ adunk majd akkor, mikor a 10 óra gyaloglás után, szemerkélő esőben, éppen nem tudjuk pontosan hol is vagyunk. Körülöttünk mindenhol erdő, hatalmasak a fák és sűrű a növényzet. Van még 5 km a szállásig, de itt épp három út ágazik szét. A térképen ugyan csak egy van, jelet már negyedórája nem láttunk. A fény egyre csökken, és a bokrok túlsó feléről valami morgás hallatszik. Na itt kell a jó válasz arra, hogy miért is vagyok épp itt, épp most. A szép az, hogy a válasz meg is jön, épp ott, épp akkor, amikor szükség van rá. Egy fénysugár esik arra a fára ami felé haladni kell, aminek a másik oldalán ott a sokat keresett jel. Nagyon fogunk örülni az aznap esti szállásunknak, észrevesszük, hogy valójában az élet csodálatos. Lelkünk épül, erősödik azáltal, hogy megoldottunk egy nehéz problémát. Ezért vagyunk úton. Ez egy modell arra, hogy az életben minden így oldódik meg. Be kell menni a sűrűbe, onnan kitekinteni, és észrevenni azt, amit látni kell, azt, ami fontos. Megtanulni elkülöníteni a fontost attól, ami nem fontos. Hinni abban, hogy mindig megmutatkozik előttünk a jó irány.

Az utunk során kialakul egy rutin. Dolgozzunk már otthon ennek a felépítésén. Hogyan kezdjük a napot: imával, meditációval, ráhangolódással az előttünk álló szakaszra. Hogyan haladjunk napközben. Szükséges az útra való figyelés, tájékozódás, de ez nem köti le teljesen a figyelmünket. Lesznek olyan szakaszok, ahol kimondottan a lelki világunkkal kell foglalkozni. A csoportos zarándoklatnak megvan a maga felépített rendje, amire a vezető odafigyel. A terephez illeszkedve tegyük meg ezt magunkban is. Az ima/meditáció, párbeszéd és csend szakaszok, mint a zarándoklat lelki feladatai, ne hiányozzanak utunk egyik napjából sem. Legyünk kreatívak, és mélyüljünk el. Ugyanakkor legyünk éberek, és figyeljünk a környezetünk minden részletére. Természetesen nem egyszerre, de adjunk magunknak alkalmat mindkettőre. Így kitisztítjuk magunkból a múlt sérelmeit, az életünk félresepert történéseit, amelyek időnként előjönnek. Most van időnk megvizsgálni minden oldalról, másképp ránézni, mint eddig. Így indítjuk be azon lelki sebek valódi gyógyulását, amelyekért esetleg útra keltünk. Az esti rutinban is legyen egy összegző és egy köszönetnyilvánító pillanat. Akár naplóbejegyzést is lehet tenni, de fontos, hogy a nap folyamán megélt történeteket rendbe rakjuk. Így biztosítjuk a békét és nyugalmat a holnapi napra.

Fontos elem az útra való figyelés. Nem kimondottan csak a jelekre, meg a fizikai formákra. Gondoljunk bele, kik jártak az idők során ezen az úton. Miért jártak itt, milyen életet éltek? A Mária út vonalát emberek határozták meg, de olyan sugallatok hatására, amelyek messzebbről jöttek. Talán maguk sem mindig értették, hogy miért pont arra visz az út a lábuk alatt. Minden helynek megvan a maga egyénisége, jellegzetessége, próbáljuk azt megérezni, ha megérteni nem is tudjuk. Próbáljuk ezt meg is fogalmazni. Osszuk meg társainkkal, szóban, ha közelben vannak, vagy a modern technika segítségével, ha fizikailag távol vannak. Értéket teremtünk ezáltal, elsősorban magunk számára.

Egy sugallatot nem elég meghagyni azon a szinten, ahogy megérintett. Meg kell fogalmazni, szavakba önteni, úgy megformázni, hogy érthetővé tegyük olyanok számára is, akik nincsenek ott. Ezzel elsősorban saját magunk számára tesszük világosabbá az üzenetet. Hiszen ezért vagyunk úton, hogy vegyük az üzeneteket, ne hagyjuk elveszni őket, mint a mindennapok zajos taposómalmában. Osszuk meg az üzeneteinket (csak azokat, amelyeket nyilvánosnak tekintünk), utunk célját, miértjét lehetőleg mindenkivel, akivel találkozunk. Ők megérzik majd bennünk, hogy fontos számunkra az, amit teszünk, segíteni, támogatni fognak. Ettől ők is jobban érzik majd magukat. Lehet ránk bíznak majd egy szándékot, vágyat, gondolatot, amit vigyünk magunkkal majd az ő nevükben is. Fogadjuk el, mert nem lesz teher számunkra. Építsük bele a személyes célunkba, miértünkbe. Ezzel is gazdagabbak leszünk az érkezéskor.

Éljük meg a megérkezés örömét. Az út véges: térben, időben, élményekben. Hagyjuk, hogy véget érjen. Zárjuk le az élmények sorozatát, hogy visszatérhessünk a mindennapokba. Összegezzük a történéseket, végezzünk számadást magunkkal. Nézzük meg, mit kaptunk, mit hagytunk el, mit változtunk, hogyan látjuk most a világot. Állítsuk fel a zarándoklatunk mérlegét, írjuk le magunk számára, még ha nem is merjük ezt másokkal megosztani. Végül tegyük a sarokba a jelképes zarándokbotot, és folytassuk életünket egy új szinten.

Viszonyunk a természettel

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..