Mindannyian tapasztaltuk már a természet nyugtató, kedvderítő hatását, hogy a lélekgyönyörködtető szépségéről ne is beszéljünk. Az a célunk minél többet a természetben lenni, átvenni a ritmusát, visszatalálni hozzá, hagyni, hogy olyan erővel töltsön fel, amit sehonnan máshonnan nem szerezhetünk be. S a természet megteszi mindezt teljesen ingyen, semmit nem kér cserébe. Esetleg talán csak ezt: hagyjuk úgy, ahogy találtuk, hogy az utánunk jövő is élvezhesse nagyszerű hatását.
De sokszor észre sem vesszük, hogy beleavatkoztunk a világába, s minél népszerűbb lesz egy hely, annál valószínűbb, hogy elkezd megváltozni ahhoz, hogy az oda járó embereket kiszolgálja. Ilyenkor már nem elég lehetőleg minél kevésbé beavatkozni, aktívan tennünk kell azért, hogy minél inkább érintetlen maradjon. Mit tegyünk tehát azért, hogy jelenlétünk szinte észrevétlen maradjon? A válasz egyszerű: ne nyúljunk semmihez. Mindent, amit magunkkal viszünk, hozzunk is vissza. És semmit ne hozzunk magunkkal, amit nem vittünk oda.
Sokszor eszünkbe sem jutna, hogy egy kedves, jóindulatú gesztus hosszú távon káros lehet az élővilágra. Mit árthat az, ha például megsimogatunk egy ártatlan őzgidát? Nos, sajnos sokat. Elbizonytalanítjuk az anyját, aki addig tökéletesen ismerte kicsinyének a szagát, most viszont ijesztő emberszagot érez rajta. Ez nem lehet az ő kicsinye, biztos tévedett! – gondolhatja a zavarodott őzmama, s meg is van a baj. Készítsünk egy fotót, ha nem bírjuk megállni, majd menjünk tovább anélkül, hogy a közelébe mentünk volna. Több jót teszünk, ha nem teszünk semmit, ebben az esetben.
Másik gyakori tévhit, hogy a lebomló hulladékot nyugodtan dobhatjuk szerteszét a természetbe. De már a szemünk is ráébreszthet ennek a hamis voltára: mi talán szeretnénk egy almacsutkával, banánhéjjal tele tisztáson pihenni? Lehet, hogy lebomlik hetek, hónapok múltán, de addig csúnya, idegen és megváltoztatja a helyi ökoszisztéma érzékeny egyensúlyát. Hasonló a helyzet a wc-papírral is: ha nagyon idegenkedünk attól, hogy szemetes zacskónkban magunkkal vigyük a legközelebbi civilizált szemetesig, legalább használjunk minél kevesebbet, s borítsuk be avarral, hogy annál hamarabb lebomoljon. S ha kezünket a patak vizébe mossuk, semmiképp ne használjunk szappant, mosószert, s önteni se öntsünk bele semmit, még a maradék kólánkat se (öntsük inkább az útra, ha muszáj kiöblíteni). Legyen lábnyomunk az egyetlen, ami utánunk marad, s ne vigyünk mást magunkkal, mint fényképeket és szép emlékeket.
A gyűjtögetés már több évezrede a génjeinkbe kódolódott, még akkortól, mikor a túlélésünk függött tőle, nem csoda, ha nehezen állunk ellen annak, hogy egy megcsodált természeti tárgyat felvegyünk, s magunkkal vigyük. Akármilyen egyértelmű lenne is fejben, hogy az úton látott növényeket ne szedjük le, amikor ott vagyunk, sokszor emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy például a gyönyörű virág, amely megragadta a tekintetünket, fonnyadt maszat lesz, mire szállásunkhoz érünk, de ha szárán hagyjuk, más is gyönyörködhet benne.
Követ, makkot, faágat szintén nem érdemes cipelnünk magunkkal, hogy aztán vendéglátónknak kelljen kidobnia, miután másnap összetakarít utánunk. Sokkal hasznosabbak azok az élővilágnak ott, ahol vannak, ahol rovaroknak nyújthatnak otthont, lebomlásukkal táplálják majd a talajt s a növényzetet. Ehető bogyókat, gombákat meg azért ne szedjünk, mert könnyen összetéveszthetjük mérgező változatukkal, és ha mégsem, gondoljunk bele: mennyi táplálékot nyújt nekünk egy szem kökény, mikor ehetünk helyette egy magunkkal hozott almát? Főleg, ha csoportosan haladunk, s ezzel letarolnánk a fél cserjést! De mennyit számít annak a kismadárnak, amelynek nincs alma a hátizsákjában, s lehet, hogy egész télen ez a kis bokor fogja életben tartani!
Sajnos a legérintetlenebb helyre is betette már a lábát a civilizáció, s vele együtt örök követője, a szemét. Ha már mindenképp gyűjtögetni szeretnénk, szedjünk szemetet. Ha ki szeretnénk fejezni hálánkat a gyönyörű természet iránt, nemhogy rontani, de javítani szeretnénk az általunk meglátogatott területek állapotán, szedjük össze, amit a szél vagy a patak, valamint felelőtlen embertársaink szétszórtak. Egy üres zacskó és kicsi kacsókánk teljes mértékben elegendő felszerelés, de vihetünk magunkkal szemétszedő botot, vagy készíthetünk magunknak egyet a földön talált ágból, ha hátunkat kímélnénk. (Az élő, a fához tartozó ágakat hagyjuk a helyükön, még ilyen nemes cél érdekében se vágjuk, törjük le őket.)
Ahhoz, hogy a magunk mögött hagyott hely ne úgy nézzen ki, mintha egy csorda, netán a szélvész tarolta volna le, nem elég, hogy nem szemetelünk, figyeljünk arra, hogy lehetőleg a kitaposott úton járjunk. Ha nincs ilyen, akkor se menjünk tízen tizenöt felé, hanem gyorsaságunk szerint egymást kövessük az első által kialakított ösvényen. Az állatok is könnyebben túlélik jelenlétünket, ha nem taroljuk le az egész élőhelyüket, és a helyi földművesek is értékelni fogják, ha nem tapossuk le gondosan megművelt földjeiket, hanem csupán a szélükön járunk keskeny sávban.