A sportban a teljesítmény fokozása hozza az eredményt, mondhatnánk hogy az a sport lényege Altius scitius fortius, volt régen kiírva minden sportlétesítmény falára. A teljesítmény fokozására kihívások kellenek, amelyek mentén el tudod érni a kitűzött célt. Nem lehet minden nap csak azért edzeni, hogy erősebb, gyorsabb, kitartóbb legyek. Miért? A kérdés mindig ott lebeg… Addig tudsz hatékony lenni amíg jó választ tudsz rá adni.

Everesting a Stravan elindított kihívás mely szerint fuss hegynek 8848 meter, szintemelkedést.  A részleteket rábízza a teljesítőre. Annyi van kikötve, hogy egy bizonyos időben zajlódjon, ne legyenek megszakítások benne, s ugyanazt a hegycsúcsot kell mászni, nem többet egymás után. Klub szinten kialakult a vágy, hogy csatlakozzunk a kihíváshoz, teljesítsük, kerüljünk fel a Strava listára.

Elkezdődtek a tárgyalások megtaláltuk a helyszínt kipróbáltuk az útvonalat, kijelöltük, hogy éjjel nappal látható legyen. Eldöntöttük az időpontot. Kitaláltuk a szabályokat. Személyes ismerősöket hívtunk meg, hogy társaink legyenek ebben a kalandban.

Minden készen állt péntek délután, a Székelykő lábánál. Délutánra 10 mindenre elszánt ember toporgott, hogy végre indulhasson. Pontban 16 órakor kirobban a kis csapat, nekirohanva az ösvénynek. A lelkesedésüktől a fű elhajlott a környéken, a falevelek az erdőben lehullottak. Hatalmas érzés volt. Közösség voltunk, aki egy közös célt akar teljesíteni.

Tapasztalt duhajok lévén, minden résztvevő hamar beállt a saját ritmusába. Én a sor végére kerültem, abban a tudatban, hogy ott a helyem. Legöregebb, leglassúbb. Egyenletes ritmusban, kitartóan botozva kapaszkodok az első hegycsúcs felé. Gondolatban neveket adtam minden körnek. Elsőnek a Fellegvárra érek fel. A lejtő folyamatos, az ösvény szerpentineken kapaszkodik fel. Megegyeztünk, hogy át szabad vágni, mindenki úgy fut fel a csúcsra ahogyan személyisége, erőnléte pillanatnyilag megengedi. Az ereszkedés lévén ugyanazon útvonalon, elsőbbséget kell adni az ereszkedőnek, mert ő a gyorsabb. Így alkalom nyílik egy szóváltásra, buzdításra köszönésre. Nem vagyunk magunkban. Elsőnek Bálint jön lefelé, hatalmas sebességgel zúg el mellettem. Ez így rendben is van, elképzeléseim szerint való. Hamarosan fenn állok a Fellegváron vagyis a Székelykő egyik névtelen mellék csúcsán. Összecsukom, övemre teszem botjaim, a terv szerint nem használom őket az ereszkedésnél. Közben körbe tekintek, az órámra is rápillantok. 35 perc felfelé, ez terv szerint való. Neki az ereszkedésnek, jó ritmusban haladok a szerpentineken. Üdvözlöm a felfelé jövőket. Elérem az alaptábort. Az előkészített dobozból kiveszem a megfelelő italport, elkészítem, falok valamit, megiszom. indulok kifelé. 54 perc amikor kezdem az új kört. Jobb mint gondoltam, 1 órás körökkel terveztem. Erőnlét, jókedv magas szinten, minden a legnagyobb rendben. Az idő kiváló, se túl meleg, se túl hideg. Rövid-ujjúban a futómellénnyel a hátamon, annyira izzadok amennyire normális. A második, harmadik kör hasonló, a táborban lévő önkéntesek is belejönnek a dolgukba, előkészítik a beérkező futónak a kezébe adják amit kér, hogy a legrövidebb időt kelljen a frissítőpontban töltenie. Óraműként halad minden. A negyedik körre már magammal viszem a lámpát is, lefele meg is gyújtom. Ez is terv szerint van. Minden rendben evés, ivás, nyomás tovább. A köridő még mindig egy óra alatt van. Az ötödik ereszkedés végén egy mocsaras részen jól hanyatt vágódok, bele sárba. Ez a kisebb baj, a sár nem bánt, sőt tompítja a becsapódást, botjaim viszont a derekamon, a hátam alatt, azok megütnek. Hallom is a roppanást. Oldalt fordulva kissé nyugton maradok, a hideg víz kimondottan jól esik. Megkeresem a fejemről elszállt lámpát, felállok, tapogatom az ütés helyét, megmasszírozom. Rendben találok mindent, ereszkedek tovább. Beérek a táborba, ahol már észrevették a ténykedésemet. Minden rendben nyugtatom meg a kinetos srácokat. Ketten is vannak a táborban, nem adok munkát nekik. Evés ivás a terv szerint, majd nyomás tovább. A felfelé menetben vizsgálgatom a medence csontomat. Érzem benne a fájdalmat, de elviselhető, nem zavar. Lassabban lépkedek, de mindent rendben találok, visszatérek a normális ritmusba. Ez a kör túllépi az egy órát de ez is rendben van. Számítottam rá, hogy lassulni fogok, reméltem hogy majd csak a 10. után, de így is rendben van. Megszokott rendben haladnak tovább a körök.  Amin először meglepődök, hogy akivel eddig a pályán találkoztam, most az önkéntesek közt álldogál. Nincs időm foglalkozni a dologgal, minimális időt töltök a táborban. A hetedik érkezéskor leülök az asztal mellé. Ez már magában jól esik, meleg levest is kapok bonuszként. A leülés miatt hosszabbra sikerül a kör, de még mindig benne van a tervben. A felfelé menet azonban lassúbb mint kellene, csökken az energia, inkább a teljes szerpentinezést választom az eddigi átvágások helyett. Meleg az éjszaka, de fenn megcsap a hideg fuvallat, A következő körben lecserélem a rövidujjút a hosszú ujjú polárra. Azzal akartam eredetileg indulni, de a startnál meleg volt. Jól tettem, hogy eddig a rövidujjúval mentem, de most már kell a meleg. Elérem a tizedik kört és még bőven van a 12 óráig. Ez megnyugtató. Sötét az éjszaka, helyenként olyan köddel, hogy nemcsak látni, de levegőt venni is nehéz benne. Szerencsére csak sávokban van ilyen, hamar kiérek a ködös zónákból.

Kezdődik a kaland második fele. A 11. kör keservesen halad. Lefelé is lassan haladok, alig bírok métereket szaladni. Ami meglepő, hogy csak négyen vagyunk már a pályán. A felfelé út már túllépi az 50 percet. Megjönnek azok a gondolatok amelyek ilyenkor szoktak. Mit keresel te itt, mi az igazi célod, mit akarsz bizonyítani, valóban nincs fontosabb dolgod ennél? A válaszok sajnos nem elég határozottak, és egyáltalán nem megnyugtatóak. A fizikai romlás természetes, a szellemi frissességből kell visszaépíteni. De hol van az? Az idő sem kedvező, meleg van fenn hideg lenn, holott fordítva kellene lennie. Tamás van mellettem a táborban. Eszem iszom, amit csak találok a dobozomban. Szerencsére van minden. Rám szól, hogy siessek mert kicsúszok az időből, túl hosszúra nyúltak már a köreim. Indulok is, de érzem, hogy nem megy. A pályán mindenki megkérdi mikor találkozunk, hogy jól vagyok e. A válasz nem eléggé  határozott és számomra sem elég megnyugtató. A 12. kör a kálvária. Nehéz felfelé, ami természetes. Bálint kétszer ért utol az előbbi mászáson, utolsó köreit rójja. Most gratulálhatok neki a teljesítéshez. Vio is utolér kétszer ebben a körben, javasolja hogy pihenjek egy keveset, majd a napfelkelte után jobb lesz. Ezt én is tudom, de nagyon rámtőr minden. Fájni kezd az ütés helye, sajogni kezd a műtét utáni seb helye. Ezek félelemmel töltenek el. Nincs még félév a műtét óta, nem szeretnék újra a kórházba kerülni. Hol is tartok a mászásban? A Mont Blancot már túlléptem. Arra gondolok, hogy az annál magasabb hegyek igazán sohasem vonzottak. Idegennek éreztem a kopár sziklás, havas, jeges, töredezett oxigénhiányos magasságot. Most jövök rá, hogy az nem az én világom. Átélem azok szenvedéseit, akik ezeket a hegyeket másszák. Úgy is haladok felfelé mintha nekem sem volna levegőm. Sok gondolat megfordul a fejemben amíg a csúcsra érek. Az ambíció azért visz tovább, a testem követi az akaratomat. Ez így rendben is van, régóta ezt teszi, de a lelkem felelőssége, hogy megadjam a testemnek amit kér. Tudom, hogyha nem adom, majd elveszi magától és nem fog szolgálni akkor amikor kérni fogom. Nekem nagy szükségem van rá, sokáig ki kell még tartson A következő hetekben különösen. Végre a csúcson vagyok. Körülöttem vak sötét, érzem hogy teljesen beborult. Néhány cseppet is érzek a kezemre hullani, de lehet csak képzelődés. Tudattalanul búcsúzom a csúcstól, nem merem tudatosan kimondani, de sejtem, hogy nem fogok meg egyszer ide feljönni a mai nap folyamán. Sok van még a hajnalig és nem bírom már a sötétet. Rosszul látok, nyomaszt, elveszi erőimet. Kínnak érzem már a járást. Más úton indulok lefelé, mint eddig tettem. Fájnak az izmaim, minden lépésnél a meredek ereszkedőn. Pedig itt nagyon keménynek kell lenni, pontosan lépni. Egy esés most katasztrofális lehet. Érzem, hogy pánikhangulat vesz erőt rajtam, azt nem szabad megengedni.  Énekelni kezdek. Jó hangosan. Népdalokat, nótákat, ami jön. Reszket a hangom az elején, de egyre határozottabbá válik. Tíz dal után érzem az erőm visszatérőben van. Nem a fizikai, a lelki.  Kezdem magam biztonságban érezni. Semmi csúszás, semmi ellenőrizetlen lépés. Lassan, de biztonságosan haladok lefelé. Még nem tudom mit döntök mikor majd leérek. Nem is akarok rá gondolni. Végre meglátom a tábor fényeit. Leülök, Yana hozza nekem a meleg levest. Hatalmas étvággyal kanalazom be. Nem elég, minden mást enni akarok, ami csak a közelemben van. Ez az egészséges ösztön, hagyom elhatalmasodni magamon. A testem veszi át a hatalmat, vissza akarja táplálni azt amit 12 órája nem kapott meg. Csak vettem, alig adtam valamit neki. Eszek, eszek, iszok, megint eszek. Indulni kellene, de valahogy nem érzem a lehetőségét. Egyre nehezebbé vállok. Végül döntők, lecsatolom lábamról az időmérő chip-et. Szólok Yanának, hogy részemről vége az Everesting-nek, megyek az autóba aludni. Átöltözök, magamra veszek minden ruhát, elhelyezkedek a hátratolt anyósülésben. Érzem, hogy végre megnyugodtam. Jól döntöttem. Erős a fény mikor felébredek. Kiszállok, körülnézek. Nehezen járok, felfelé tekintek. Szó sincs róla, hogy folytassam. Nem is kívánom, elég volt amennyi tettem.

Szép volt, jó volt, elég volt. Holnaptól mást kell csinálni, jön az újabb kihívás. 5100 métert másztam, ez bőven elég. Nem akarok újabb csúcsokat ostromolni. Az Everesting-ből számomra Montblancing lett és ez így van jól. Gratulálok teljesítőknek. Mindenki örüljön annak a csúcsnak amit elért. Válasszunk magunknak fenntartható vágyakat.

Everesting Torockón avagy a vágyak fenntarthatósága

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..