Becsöppentem a Puzdra csapatba egy városon élő hegyi-emberek közösségébe, ami első látásra befogadott. Kikből is állott ez a közösség? Egy részük hozzám hasonló egyetemista volt, nyilván ők álltak hozzám legközelebb. Az idők során minden más ember megjelent, kortól és foglakozástól, szociális besorolástól függetlenül. Mindenki otthonának tekintette a Puzdra katlant. Ez a Puzdra katlan fogalom kissé magyarázatra szorul. Földrajzilag tekintve a Cabana Puzdrele menedékház a Negoiescu völgy déli oldalán volt felépítve. Ezt a helyet a Puzdra völgytől egy láb választotta el. A Puzdra völgy meredekebb oldalain ritkábban síztünk, a csúcsáig ritkán merészkedtünk el. Valószínűleg azért kapta a hely a Puzdra katlan nevet mert a Puzdra csúcs egyértelműen uralta a teret. Hol lehetett ezen a területen sízni? Gyakorlatilag mindenhol. Egyszer valaki találóan úgy jellemezte a helyet hogy itt 30 síző, úgy sízhet szűzhóban két hétig, hogy nem kell egymás nyomait átvágni. Valóban a késő délutáni szabadidős program az volt, hogy kiültünk a ház teraszára vagy a folyosó ablakából néztük, elemezgettük, kommentáltuk a nyomokat. Nem sokat kellett magyarázni, ki merre járt, hol sízett. A nyomok nyitott könyvként dokumentálták a tevékenységünket. Szinte névjegyet jelentettek, Minden egyéniség felismerhető volt a nyomairól

Hogy is nézett ki egy átlag puzdrai nap? Reggel mindenki kedve, ízlése, igénye szerint kelt. Első akció, mosdás kinn a forrásnál. Az felért egy reggeli tornával, nagyon frissek voltunk tőle, utána egész nap nem fáztunk. Igaz -20 fokban is derékig hóval bedörzsöltük felsőtestünket, majd forrásvízzel lemostuk. A törülköző nyomán melegedtünk meg annyira, hogy öltözködni lehessen. Mindez nem tartott néhány percnél többet, de megadta az egész nap hangulatát. Repedtünk szét az energiától. Utána következett a reggeli elkészítése, a napi útravaló szendviccsel együtt. Egy termosz tea is került a zsákba( akinek termosza nem volt az üvegbe tette és jól bebugyolálta a napi tartalékruhába, hogy a zsákban meg ne fagyjon). Közben folyt a megbeszélés ki hova megy, mit csinál aznap.

Általában egy csoportvezető volt arra a napra kijelölve, esetleg kettő ha nagyobb volt a társaság, vagy több irányba akartak menni. Hozzájuk csatlakoztak azok akik képesnek érezték magukat a feladat teljesítésére. A csapatvezető tiszte és felelőssége volt megválogatni a résztvevőket. 9 és 10 óra között indult a csapat, azután nem nagyon maradt senki a házban. A völgy felső részéig általában egy nyomon ment mindenki. Ez a nyom általában az első napon elkészült, esetleg kiegészült, ha máshová mentünk, újra kellett verni egy kiadós havazás után. A bakancsnyom tájékozódásra is megfelelő volt távolról is felismerhető(persze ha nem volt köd). Új nyomokat nem vágtunk,csak ha járatlan terepre akartunk menni. Kár lett volna a tájképet bakancsnyomokkal rontani.

A felső részén kiszélesedett a völgy annyira, hogy onnan már két nyomot kellett vágni. Egyik balra tartva felkapott a Galac lábára és azon ment tovább egész a csúcsig. Az északi Galac csúcsig, az igazi legmagasabb pontig ritkán mentünk el, mert az egész Galac csúcs elég lapos volt. Innen az északi Galac csúcs alól indul a Galac kuloár. A gerincen kellett ereszkedni nyugati irányba kb. 100-150 métert egy nagy kőig. Onnan lehetett a kuloárba beindulni. Itt mindig jó volt a hó, lavinát soha nem láttam benne. A lejtés eléggé egyenletes, a kuloár elég széles is ahhoz hogy egész csapat biztonságban sízhessen rajta befele. Pihenőhelyek is voltak, ki lehetett csúszni a zsnepfenyők közé. Ha lábunk bírta, naponta 3-4 ereszkedést is be lehetett vállalni. Nem le a házig csak odáig ahol a lábra fel kell menni . Az utolsó ereszkedés persze a házig ment. A beszállás a gerincről kissé félelmetes volt de utána teljesen biztonságosan lehetett suhanni, akár többen is párhuzamosan. Ha jól sütött a nap és nem fújt a szél besízgettünk a déli völgyebe is. Onnan vissza kellett mászni a gerincre majd a kuloáron le.

A nyom elágazástól jobbra a Negoiescu nyeregbe vezetett az ösvény. Több kis teraszt kellett megmászni, míg az utolsó mászás végén kijutottunk a nyeregbe. Itt rendszerint hatalmas hópárkány fogadott. A nyereg maga elég széles de a szél rengeteg havat hord rá és rak le az északi oldal fölé. A nyomtaposóknak külön feladat volt a hópárkányt átvágni. Első alkalommal eléggé félelmetesnek tűnt a hópárkány átvágását végignézni, de hamarosan magam is meg kellett tegyem, úgy hogy megszoktam. Innen a nyeregből több ereszkedési lehetőség adódott. Egyik a nyomok mentén vissza. Nem az átvágott hópárkányon át hanem egy kis kerülővel. Ennél érdekesebb a Kis Köztes Negoiescu csúcs dél keleti oldalán levő kis kuloár. A közepe meredek és nem túl széles volt, de különben nem nehéz és aránylag biztonságos. Itt egyenként kellett menni. Fentről a beszállást jól el kellett találni, az a vezető jó helyismeretén múlott. Az alján ki kellett térni balra vissza a nyereg fele vezető nyomokra. Ha nem tértél ki időben, olyan helyre jutottál ahol nagy sziklák voltak, a hó bizonytalan és veszélyes volt. Ez rövidebb de izgalmasabb volt mint a Galac kuloár, ebből általában max. kettőt nyomtunk egy napon, úgy, hogy a második már a házig ment. A nyeregből további lehetőségek adódtak. Egyik volt a gerincen átsízni a Galac kuloárig majd azon lecsúszni.  Másik volt a Laptelui oldalába felmászni a csúcs közelébe. A csúcsig ritkán mentünk fel, mert a felső része nem volt élvezhető sízés szempontjából. Egy elég meredek, kitett lejtőn ereszkedtünk be utána vagy vissza a nyeregbe vagy lejjebb valamelyik teraszra. Délkeleti fekvésű lévén a hó nem volt a legjobb, kérges részek váltották a sziklás részeket. Ambícióból azért egyszer csak meg kellett sízni ezt az oldalt is. Vonzottak a lejtők, nehéz volt nekik ellenállni. A Laptelui csúcsról át lehetett túrázni az Anies csúcsra. A gerinc elég keskeny, folyamatosan emelkedő. A léceket inkább a vállunkon vittük mint csúsztunk rajtuk. Akkor a túrasízésről, épp hogy hallottunk, túrasí felszerelést a Radnaiban a 90 es évek elején láttam előszór. A leg hozzáférhetőbb formája a síalpinizmusnak számunkra akkor az volt, hogy a léceket félkézzel a vállon tartva, másik kézben a két botot fogva egyensúlyoztunk a gerinceken, vágtuk a nyomot felfele. Ahol már mindkét kéz kellett volna a kapaszkodáshoz oda nem nagyon merészkedtünk be. Megtörtént hogy a léceket is támasznak használtuk, levéve a vállról és a hóba szúrva. A hágóvas- jégcsákány ugyanolyan kategória volt számunkra a kezdetekben mint a túrasí felszerelés. Utólag visszagondolva sokszor elkelt volna azokon a helyeken ahol jártunk. Az önbizalmunk átsegített a nehéz lépéseken, a bizonytalan havon. Ahova a bakancs órát be lehetett rúgni, ott már el is tudtunk menni. Lefele csak akkor néztünk mikor a léc már a lábunkon volt.

Az Anies csúcsról gyönyörűet lehetett ereszkedni a Puzdra nyeregbe. Ez északi oldal, szinte mindig jó hóval, konstans lejtőszöggel. Sajnos elég messze van a háztól, hogy többet lehessen ott sízgetni. A Puzdra nyeregből a Negoiescu lábon át vissza lehetett térni a nyomokhoz. A Puzdra nyeregből fel lehetett menni a kis Puzdra Csúcsra, majd a két csúcs közötti vájatban besízni a tóig. Ehhez sok idő kellett. Korán kellett indulni, jó iramban haladni. Ez igazi komoly síző túra, csak nagyon ritkán jött össze.

A puzdrai sízéshez nem csak kuloárok és a meredek oldalak tartoztak. A ház közelében több pályát vertünk ki ahol rossz idő esetén vagy csak úgy egy lazább mozgásra ki lehetett menni. Volt egy ugrósáncunk is azt is nagyon élveztük, hatalmasakat lehetett bukfencezni a földet-érésnél, ha nem vigyáztál az egyensúly megtartására. Szerveztünk sízést sötétben is, fáklyákkal világítva meg a pályát. Szerveztünk házi versenyeket is. Egymás közt próbáltuk eldönteni ki a gyorsabb, ügyesebb, kitartóbb. Volt egy tavaszi Puzdra Kupa is ami az egyetemi síversenyek között szerepelt. Persze a sztársízők nem jelentek meg de maga a verseny különleges volt a hely miatt.

A sízés utáni programok különleges hangulatot adtak a társaságnak. Mivel télen korán sötétedik, az estebéd elkészítése általában sötétben folyt. Mindenki a saját kis rögtönzött konyhájában tevékenykedett egy órányi ideig, amíg az ízletes vacsora elkészült, a hátunkon felcipelt alapanyagokból. Ezek a kis személyes konyhák a nappali asztalain voltak felállítva a szerencsésebbek számára és a folyosó ablakpárkányain a többiek számára. A kész ételt mindenki a nappaliban fogyasztotta el, úgy szerveztük, hogy mindenki elférjen egy vagy több turnusban. Ünnepélyes alkalmakkor közös asztalt terítettünk mindenki a saját főztét tette mindeni számára elérhetővé. Volt egy nemes szokása is a háznak, miszerint a hazafele menők otthagyták a megmaradt élelmüket. Sokszor több napot is eléltünk ezen az adománykaján. Egyetemistaként megtehettük, hogy addig maradjunk amíg van mit enni.

Vacsora után következett a társasági élet. Nagy beszélgetések egy kis bor, pálinka, ritkábban sör mellett. Társasjátékok szerveződtek amihez nem kellett sok fény mert a petróleummal és az elemmel is spórolni kellett. A páros-játékokhoz a priccseken egyáltalán nem kellet semmi fény azok is zajlottak, ezen hosszú estéken.

A kártyajátékok közül a kanaszta volt a kedvenc. Egy különleges játék volt a szlop, amit máshol sehol nem játszottam csak itt. A játékosok egy zsinórral megkötött fadarabkával voltak felszerelve, amit egy az asztalra rajzolt körön belül kellett tartani. Az ütőnek nem volt ilyen csak egy csupra ami alatt, egy kockát rázott. Mondott egy számot majd felemelte a csuprot. Ha a mondott szám megegyezett azzal amit a kocka mutatott, a fadarabkát ki kellett húzni a körből. Ha nem, akkor ott kellett hagyni. Az ütő a csuprával lesújtott a zsinórokra, hogy a játékosok ne csinálhassák amit tenniük kellene. Aki tévedett az lett az ütő, így ment körbe. Nagyon izgalmas volt és cseppet sem veszélytelen. A lesújtó csupor a körmöd jól megfeketítette, ha nem voltál elég gyors. Minimális világítás mellett, elég jó esélyed volt, a tartós körömápolásra. Külön varázsa volt a játéknak, hogy a kellékeket ott helyben faragtuk meg, készítettük elő. Mikor a hangulat arra fordult elkezdődtek a beszélgetések, viccek, éneklés. Sok tartalmas beszélgetés lefolyt, a világ dolgairól. Sok barátság és szerelem fonódott ezeken a hosszú téli estéken, ezen a különleges helyen. Éltem meg Karácsonyt, Újévet, Húsvétot, ebben a közösségben. Sok emberrel szinte csak ott találkoztam mégis úgy társalogtunk mintha időtlen idők óta ismernénk egymást. Sokat tanultunk egymástól, segítettünk ahol lehetett.  Itt éltem meg házasságom első hetét ifjú nejemmel. Itt éltem át a Csernobili eseményeket hírfoszlányokból értesülve merre is tart a felhő. Itt síztem vakító napsütésben meztelenül az egész társasággal együtt. Itt kóvályogtam holdtalan csillagtalan éjszakában az erdőből elővillanó szempárokat vigyázva. Itt számoltam a csillagokat a hegytetőn, és síztem a holdfény ragyogásában.

A Puzdra menedékházban 1987 telén aludtam utoljára. Akkor már fel volt épülve az új ház ami vállalati tulajdon volt a bányaipari kutatóvállalat építtette. A turisztikai hivatal feladta a menedékház működtetését, a helyi juhászok széthordták, a maradékai felgyújtották. A új ház kőből és téglából épült miután a régi eltűnt, az új átvette a szerepét. Sok időt töltöttem abban is, de más volt a hangulata, azzal a közösséggel már nem találkoztam ott. 1993 ban az is a régi sorsára jutott. Széthordták majd felgyújtották. Romjai ma is ott szomorkodnak. A romok közt sátorban laktunk egy 2007 es májusi sízés alkalmával Tamás fiammal, és élveztük a sízés örömeit. Napjainkban a Rodnei Sky Race hegyi futóverseny útvonala halad el a romok mellett. Egyre közelebb a Puzdra Menedékház újjászületésének napja. Sok ember hordozza lelkében a sorsát, sikerülnie kell.

Egy nap a Puzdra katlanban

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..