1987 március. Két éve működik az Elektrometal Sportklub hegymászó szakosztálya. Tavaly a Téli Alpiniádon egész jól szerepeltünk, az idén is kiteszünk magunkért, így indulunk neki a szezonnak. Mindkét csapatunk jó formában van, egyiket idősebbek a másikat fiatalabbak alkotják: Így jobban értjük egymást, talál a ritmus, a gondolkodás. Én az idősebbek csapatában vagyok Tonival és Șerbannal. A fiatalok csapata Neluțu, Coroiu és Levi.
A Téli Alpiniád egyik legfontosabb rendezvénye a Román Hegymászó Szövetségnek a FRTA-nak, aminek leigazolt klasszifikált sportolói vagyunk. E rendezvényen mindenki igyekszik jelen lenni, pontokat szerezni, hogy majd a nyárival összesítve minél jobb helyet foglalhasson el a rangsorban. Az esélyek persze messziről nem hasonlóak. A táblázat első helyeit a Bukaresti Armata, Brassoi Dinamo, Sepsiszentgyörgyi Elektro foglalja el. Ott úgymond profi sportolók vannak, ők fő munkaidőben edzenek és készülnek a hegymászó versenyekre. Ezen klubok úgy szerzik sportolóikat, hogy behívják katonának a tehetséges kezdőket és felnevelik őket a versenyszellem megfelelő (túl)adagolásával. Számunkra hegymászás szabadidős foglalkozás, munka-család-gyerekek mellett szakítunk rá időt. Annyi előnyünk van a gyári sportklubhoz való tartozásunkkal, hogy a gyár pénzén elutazhatunk edzeni, versenyezni a hegyekbe. A Bukaresti-i Iasi-i, Craiovai delegációba belefér 5 nap Bucsegi, Retezat, Békás szoros. A mindennapi munkát azért el kell végezni de így könnyebb a ráfordítandó szabadidőt és a sport költségeit menedzselni.
Az idei retezáti Alpiniádra különös figyelmet fordítunk. Maga az Alpiniád több szakaszból áll. Van benne egy sípróba, ami mélyhóban, túrahátizsákkal felszerelve, egy megadott szakaszon való sízést jelent. Az indulás egyéni, de a csapat összesített idejét veszik számításba. Van egy bivak próba, ami azt jelenti, hogy túra felszereléssel ki kell menni egy megadott helyre, ott tölteni az éjszakát. Itt ellenőriznek és minden hibáért büntetőpontot kap a csapat. Van egy mászás próba ami során 2 útat kell téli felszereléssel, téli viszonyokban mászni. A csapat összesített ideje kerül a számításba. A fénypont a kétnapos gerinctúra. Megadott útvonalon a kontrol pontokban elhelyezett érméket kell begyűjteni. Ebben az évben az éjszakát a Buta menedékházban lehet tölteni, nem kötelező a bivakban. A felszerelést kell vinni, de nem muszáj használni. Izgalmas 4 nap, a sorrend nincs előre meghatározva, mindig az előző este megtartandó gyűlésen közlik a másnapi aktuális próbát.
A figyelem a klub részéről arra is kiterjed az idén, hogy néhányan elmehetünk 3 nappal hamarabb a Retezátba. Ennek nagyon örvendek, a fiatal csapattal együtt vonatozunk, kamionozunk, mászunk a Gențiana menedékházik. Oda beköltözve neki is fogunk az aklimatizációnak.
Első a sizes. A Pietrele patak völgyében, persze lenn a szűkebb részen, siklunk a fenyők közt, alattunk zubog a víz. Szerencsére elég vastag a jég, a hó kitűnő állagú, maximálisan élvezzük. Ez jó felkészülés a sípróbára. Ennél nehezebb terepet nem nagyon fognak választani, a gerincre biztos nem visznek ki. Ragyogó napsütésben élvezzük a rövid, zárt íveket, ugrásokat. Reflexeink jók, izmaink acélosak figyelmünk kitűnő. Minden megvan a sikeres sípróbához. A profi csapatoknak van külön síző emberük, de az pályasíző, itt nem sokat ér a tudománya. Mi komplex hegymászók vagyunk, a pályán úgy sízünk, hogy a szakértők rögtön megmondják, hogy hegymászók vagyunk. Ez igy rendben is van, nem pályázunk a sívilág elismerésére.
Elindulunk mászni egy Sasok gerincét, a Bukura alatt. Ez viszonylag egyszerű, ki lehet belőle szállni ha túl sok a hó, bemelegítőnek pont jó. Elég messze van a háztól, odáig a túra elemeit is gyaporolhatjuk. A Gențiana házban összejöttünk a petrilai csapattal. A fiúkat nem nagyon láttuk eddig a hegyen, de lelkesek és jól felkészülteknek tűnnek. Két csapatot alkotunk a mászáshoz. Én egy Voința-s kolozsvári sráccal és egy petrilai sráccal kerülök egy csapatba. Neki is lendülünk délután, reggeli program a sízes lévén. Idő van, belefér egy mászás. Jó iramban mászunk a meglevő nyomokon a Bukura fal aljáig. A taposott ösvényt elhagyva megtapasztaljuk, hogy a hó mély, de haton vagyunk, szaporán tapossuk felváltva a nyomot. Az első csapat be is száll a trasszéba. Ők összeszokott csapat lévén, hamar eldöntik ki az előlmászó, első, második szekund. A mi csapatunk nem mászott még együtt, tanakodunk, ki is legyen az előlmászó. A petrilai srác rögtön ugrik, hogy ő, mert ismeri a helyet. Kérdezgetjük miket is mászott eddig. Nem túl meggyőző a repertoárja. De végülis beleegyezünk, nem nehéz az út, ha kell válltunk, habár az nem veszélytelen mutatvány a standban átkötni a kötélpartit. Kissé bizonytalanul indul, de megtalálja azt a néhány szeget amiben biztosítani kell, s szerencsésen eléri az első standhelyet. Sorra megyünk utánna. Elég nagy a hó, de nincs vele különösebb gond. Az idő kellemes, nem zavar a sok hó, ami az előlmászó munkája során a fejünkre hull. A második kötélhosszban a srác lelassul, kezd bizonytalan lenni, nem nagyon találja az utat. Kiabál az előtte levőknek, eligazítják, halad tovább. Végre eléri a második standot, de mi kezdünk fázni. Nem annyira a feltámadó széltől, hanem a kollega mutatványaitól. A standba érve, rákérdezünk, hogy járt ő itt valaha, ebben az útban. A falban nem járt még, de nyáron mutatták neki hol is van. Gondoltuk, mondjuk neki, de hogyan tovább? Lassan haladunk, az első csapat nem fog ránk várni, a gerincen nem lesz egyszerű sötétben leereszkedni. Ilyen felállásban veszélyesnek ítéljük a mászást.
Kommunikálunk az első csapattal, kérdik mi a gond, mondjuk hogy lelassultunk. Forduljunk vissza, vagy menjünk ki bal fele. Egy kuloáron le lehet ereszkedni. Fenn nagy a hó, lehet ők is visszafordulnak. Rendben, döntsük el most, mi is legyen. Én a baloldali kuloárt ajánlom. A Voința-s kollega a rapellt. A petrilai előmászó a folytatást. Azt semmiképp nem támogatjuk, szerintünk nem szabad tovább menni. Erősködik hogy képes rá, és minden rendben lesz. Természetesen így van, elhisszük neki, de határozottan tudtára adjuk, hogy lefele megyünk, nem felfele. Siránkozni kezd, hogy az edzője megszidja majd, de megnyugtatjuk hogy mondja nyugodtan, hogy mi kényszerítettük a visszatérésre, küldje csak hozzánk beszélgetni. Végül rááll, hogy elhagyjuk a gerincet és bemenjünk a kuloárba. Biztosítással mászunk lefele, minden rendben, a hó tart, igaz jó sok rakódik ránk is belőle. Leérve az ösvényre, búcsúzik tőlünk. Megvárja a csapattársait akik most ereszkednek a Bukura nyeregből lefele. Rendben, mi elindulunk a ház felé az ösvényen. Megállunk körülnézni, a Bordu Tomi szikláinál tornászunk egy keveset, ha már a mászás ilyen rövidre sikerült. Közben megjön az előttünk levő csapat is. Rengeteg a hó, nem nagyon találták ők sem a szegeket, kimentek és a kuloáron jöttek vissza. Rendben, örülünk hogy minden szerencsésen ért véget. A ház közelében utolér a petrilai csapat. Az edzője hozzám jön és méltatlankodni kezd, miszerint az ő sportolóját nem hagyom edzeni. Elmagyarázom, hogy mi a helyzet, nekem olyan megérzésem volt ott, hogy nem biztonságos tovább haladni. Ezért tértünk vissza. Külömben is a versenyre jöttünk, nem hősködni, tartogassuk az erőinket arra. Nem nagyon tetszett neki az állásfoglalásom, elmondta hogy az ő csapatában a sport és versenyszellem a legfontosabb, az ő sportolói motiváltak kell legyenek, ne hátráljanak meg semmitől. Annyit mondtam még, hogy a hegyen vagyunk nem a stadionon, itt a természet szabályai, sőt a Hegy specifikus szabályai felülírnak mindent. Én itt csak a hegy törvényeit veszem figyelembe, a többi számomra másodlagos.
Kellemetlen embernek tartottam az edzőt és tapasztalatlannak(fiatalabb nálam, de nem azért), kissé felelőtlennek. Biztos, hogy nagy rajta a kényszer, bizonyítani kell mert a sportolói karrierje ettől függ. A sportklub jövője is az eredményektől függ. Az alternatíva vissza a tárnába. A bánya világa kemény és sötét. Amúgy részemről feledésbe is merül a beszélgetés.
A házba belépve észrevesszük hogy megérkeztek a csapattársaim is a klubvezetőnkkel, immár teljes létszámban vagyunk. Még egy nap előkészület, jó hangulatú beszélgetések után az edző elmegy a Pietrele házba a gyűlésre. Amíg ott van próbáljuk összerakni a lehetséges programokat. Elemezzük az időjárási híreket, amiket az új jövevények hoztak, összevetjük az ittlétünk alatti változásokat, igyekszünk megjósolni az elkövetkező 24-72 óra időjárását. Hegyen, főleg télen, alapvető az időjárásnak megfelelő stratégia. Az én hegyi meteorológia ismerteim szerint az idő ittlétünk alatt jó volt, de lassan és folyamatosan jelentkeztek a változás jelei. Hamarosan vihar vonul át a hegyen. Mi ott fenn rádiót nem hallgattunk de az országos meteorológia szolgálat hírei, amelyek az új érkezőkkel jutottak el hozzánk, megerősítették, hogy igenis radikális változás várható, viharos széllel, hófúvással. Március elején ez teljesen normális a Retezátban. Hogy mikor ér ide a vihar, nyilván senki nem tudhatja, de fel kell legyünk rá készülve.
Úgy gondoltuk akkor, hogy a sípróba lesz az első, azt bármilyen időben meg lehet tartani. A többi majd kialakul. Késő este van mire az edzőnk visszatér a gyűlésről. Rossz hírrel jön. Holnap a túrával kezdődik az Alpiniád. A főszervező a dévai klub vezetője nem akar engedni a magáéból. Tudva, hogy vihar közeledik, mégis a kétnapos gerincvándorlást tette be első próbának. Hiába tiltakozott mindenki, nem lehetett meggyőzni, hogy kezdjük a sípróbával. Tehát holnap reggel 7- kor indulás a Pietrele háztól. Kötelező felszerelés: egyénileg hálózsák, pihekabát, kaja 2 napra és egy sátor csapatonként. Öltözzünk melegen, erős szél várható. Az útvonal ismert: Pietrele völgy, Bukura nyereg, Peleaga, Papusa csúcsok, kitérés a Nagy csúcs fele a Zárt kapukon keresztül, majd vissza és a Custura csúcs, Plaiu Mic nyereg, Bukura tó, Bukura Csúcs, Retezat nyereg Lolaia völgyön vissza a Pietrele házhoz. Megjárható egyszerre, de lehet a Buta menedékházban aludni, vagy pihenni, a sátrazást ilyen időben nem ajánlják. A csapat maradjon együtt, lehetőleg más csapattal együtt, számítani kell arra, hogy a nyomok hamar eltűnnek. Vastag sapka, kesztyű, szélanorák. Sok sikert és vigyázzatok magatokra, egymásra. Tudjuk hogy veszélyes lesz, de ügyesek vagytok és megoldjátok. Ezzel fekszünk le hétfő este. Hátizsák bepakolva, tea reggelre a termoszba bekészítve, 5-kor ébresztő.Sötétben indulunk lefele az ösvényen a Pietrele házhoz. Meleg van. Hegyen a reggeli meleg nem sok jót jelent. Sötét van, tehát köd, felhő vesz körül.
Start. Mindenki maximális sebességgel vágtat a Genciana fele. Megegyezés szerint az fiatal csapat előre megy, nem várják az öregeket, de segítenek ahol lehet és ha muszáj. Rádiónk nincs, úgyhogy a kommunikáció csak vizuális lehet. Az ifjúság elhúz, a mi csapatunk a középmezőny végével halad. Jó a ritmus, az erőnlét, a hangulat. Az ösvény ki van taposva, könnyű haladni rajta. A Pietrele tó után balra tartunk. Nem a nyeregbe megyünk fel, hanem a Custura Bucurii lábon egyenesen a gerincre. Jobb is itt a hó, a szél megkeményítette. Jól haladunk, hamarosan kiérünk a gerincre. Fújdogál a szél, de nem tűnik vészesnek. Sorban haladunk egymás nyomába lépve, sok-sok ember. Hamarosan fenn is vagyunk a Peleaga csúcsán. Ereszkedés a nyeregbe, majd neki a Papusa lejtőjének. Itt már érezhető a szél, szerencsére többnyire hátból kap. Egy-egy fordulónál viszont kidob az egyensúlyból, nagyon kell vigyázni. Folyamatosan haladunk megállásra nincs ok. Hamarosan elérjük a letérőt a Portile Inchise felé. A vitézebbek már jönnek felénk onnan. Itt a lehetőség, hogy az ifjú csapat segítségét igénybe vegyük. A fordulónál majd elveszik a mi érménket is, mi tehát a Nagy csúcsot kihagyhatjuk. A Zárt kapu magában is veszélyes, kitett és szűk. Most mindkét irányban közlekednek rajta. A szél is egyre erősebben fúj, viharossá erősödik. Mi kapaszkodunk tovább a Papusa csúcs fele, majd le a másik oldalon. Itt már a szél telibe kap, alig bírunk megmaradni. Meg kell állni a rohamok alatt, a botokra támaszkodni vagy szikla mögé bújni. Láttam már elég szelet a hegyen, de ez nagyon erősnek tűnik. Olyan mintha a vonatablakon kihajolva a menetirányba próbálnál levegőt venni. Nem megy, csak oldalra fordulva. (később ezt kikísérleteztem autóban a kilométerórát figyelve, ez a jelenség 80 km/óra sebesség fölött következik be). Rövid tanácskozásra megbújunk egy szikla mögé. A gerincen megmaradni nem lehet, a vihar a nyakunkon van. Nem tudjuk meddig fog tartani, megállni nem szabad. Egyetlen megoldás mutatkozik, ha a balra levő völgybe ereszkedünk be és amennyire lehet tartjuk a déli irányt. A többi csapat is hasonlóan gondolkozik, látjuk őket eltünedezni előlünk. Követni nem tudjuk, nem is akarjuk egyetlen gondunk, hogy mi hárman együtt maradjunk. A túloldalon a szél elviselhető mértékű viszont a hó rengeteg. A szél, amit a gerincről felkapott azt itt tette le. Óvatosan ereszkedünk nehogy lavinát indítsunk be. Az erdőhatáron állunk meg egy kis helyzet elemzésre. Keletre tértünk ki és délnek kell haladnunk.
2 óra van, sötétedésig van még 4-5 óránk addig el kell jutnunk a Buta menedékházba. Soha nem jártam még a Retezát ezen részén. A Varful Marii és a Tulisa irányába haladunk amennyire a természetes beépített iránytűm jelzi.(hóviharban ez sajnos nagyon tud csalni arról már többször meggyőződtem). Hamarosan viszont egy erdei útra akadunk. Ennek egy tisztásán megállunk ebédelni. Veszély nem áll fenn, a szél nem érzik, itt csak a hó hull erősen. Új erővel indulunk el az új úton, ami a megérzésem szerint jó irányba visz. Valóban egy idő után házak jelennek meg, ahol emberek is laknak. Noi suntem momârlani -mondják az első házban, ahova betérünk érdeklődni. Sajnálnak minket, hogy ilyen időben indultunk útnak, marasztalnak, hogy töltsük náluk az éjszakát. A Buta menedékház 3 órányira van innen, traktorral járható út vezet odáig, habár most a hó nagyon belepte, nem biztos, hogy mindenhol megtaláljuk majd. Az érzékeinkre és térképünkre hagyatkozva útnak indulunk. Megköszönve a vendéglátást, rá is térünk a jó útra hamarosan turista jelzést is találunk. 1 óra a menedékházig-mutatja a tábla. Jól hangzik, csak a sűrű hóesés miatt alig látunk valamit. Elemlámpánk csak egy van, spóroltunk a súly miatt, de az elég is. Abból a feltételezésből kiindulva, hogy már sokan jártak előttünk ezen az ösvényen, a közelmúltban, új tájékozódási technikát találok ki. A lábam nem emelem, hanem csúsztatom a hóban, magam elött. Így az követi a nyomot a hó alatt, ami nem látható a sötét és a ráhullott friss hó miatt. Haladunk is jól, ilyen technikával, spórolva az elemekkel. Persze van olyan is, hogy eltűnik a nyom, akkor körbe kell járni amíg újra megleljük és ügyelni arra, hogy ne visszafele induljunk rajta. Hamar eltűntek a saját nyomaink is, annyira sűrűn havazik. Kutyaugatást hallunk a messzeségben. Soha ennyire kutyának nem örültem még. Közel vagyunk a házhoz. A lámpa közben megadta magát, a kutyaradar nélkül nehezen találtuk volna meg a menedékházat. Igy viszont üdvrivalgással rontunk be az ajtón. Ismerősök jönnek elénk. Egyik brassói csapatot látjuk, akik pont elöttünk tűntek el a gerincről aztán nem láttuk többé őket. A menedékházas is üdvözöl, puliszka van magára, illetve hagyma az egyetlen ami még élelemként szóba jöhet. Fejedelmi vacsora, egy kis meleg teával. Mozgalmas nap volt a mai hálát adok magamban a Hegynek, hogy megóvott, vezette lépteinket és meleg helyre vezérelt.
Akkor kezdjük átérezni, hogy milyen helyzetben is voltunk mikor a társaink elmondják a rádión közölt friss híreket. A versenyt lefújták, sok ember hiányzik, a mentők sem tudnak mozdulni, itéletidő van a hegyen. Maradjunk nyugodtan itt, pihenjünk. Majd holnap közlik velünk, hogyan tovább. Erősen gondolkodunk, hol lehet a mi ifjú csapatunk. Reméljük, hogy valami meleg helyen, amint mi. Ezzel térünk nyugovóra.
Szerda reggel nem nagyon igyekszünk a házból kifelé. Egyrészt meg kell várnunk a másik csapatunkat, másrészt mocsok idő van továbbra is. A fenyves zúg, látni semmit nem lehet. A budiig merészkedünk, tovább nem. Hangok hallatszanak, a Nelutu káromkodása kihallatszik közülük. A kutyákkal veszekszik. Azokkal, akiknek én annyira megörültem az este. Mi is megörülünk az ifjú csapatnak, aki kipihenten és teljes létszámban jelentkezik a házban és szállást kér. Kiderül hogy a mi nyomainkon jöttek, de engedtek a momârlanok marasztalásának és ott töltötték az éjszakát. Annak mi is örülünk, hogy jól feltarisznyálták őket, így valódi pásztorebédet rendezhetünk. A puliszka túróval az igazi, hagymával érdekes, de hosszútávon nem laktató. A brassóiak indulásra készülődnek. Hiába marasztalja a menedékházas és mi is mindnyájan. Nagy zajjal távoznak a házból. Mi csendben maradunk szundikálunk, a kutyákkal játszunk. Hamarosan a csapat is visszatér. Nem lehet kimenni a plájra. Ítéletidő van ott, inkább visszajöttek. Nem baj, majd reggel együtt indulunk. Nagy a hó, sok láb kell a taposáshoz. A második éjszaka a Buta menedékházban már sokkal kedélyesebben telik. Mi teljesen rendben vagyunk a többiekről ugyan nem tudunk semmit, de remeljük hogy ők is.
Csütörtök reggel szélcsend fogad, pillanatokra az égbolt is láthatóvá vállik. Ez jó jel, indulni kell a Bukura tó felé. Fel a plájra, jó sok havat kell tapossunk, de jó erőben vagyunk, ennyi pihenés után. Aztán le a Peleaga tisztásra majd fel a tó felé. A tó közelében látjuk meg az első hegyimentőt. Izgatottan szalad felénk, kérdez hogy kik vagyunk, hol voltunk eddig. Megnyugtatjuk hogy minden rendben velünk, de mi a helyzet a többiekkel. Mostmár csak két csapat hiányzik, róluk nem tudnak semmit. Kik azok kérdjük. Az egyik egy Marosvásárhelyi csapat, ők hétfő éjjel érkeztek, reggel indultak is a túrába, utolsónak értek fel a Peleagara. Az ott levő hegyimentő kolléga kérte hogy forduljanak vissza, elromlott az idő, vihar van, veszélyes továbbmenni. Nem hallgattak rá, továbbmentek a Papusa felé. A kollega lejött nem látta mi történt tovább. Szerda estig nem jelent meg egyikük sem. A másik csapat a Petrilai. Őket a Papusan látták utoljára a Custura felé mentek. Négy jó erőben levő srác, helybéliek, nem tudja senki mi lett velük. Lehet hazamentek. A versenynek vége, mindenki aki él és mozog keresi az eltűnteket. Ezennel megkér minket is, hogy segítsünk. Úgy látja nincs semmi bajunk, jó erőben vagyunk. Természetesen segítünk, csak szóljon az edzőnknek, hogy rendben vagyunk ne aggódjon miattunk. Természetesen szól, hisz ő is hegyimentő és kinn van a hegyen. A Bukura tavon keresztülvágva a nyereg felé vesszük útunkat, hiszen arra van az ösvény kiverve. Fel a nyeregbe, majd le a Pietrele völgy felé. Közben kitértünk a Custura Bucurii felé, ahol népes csapatot láttunk tevékenykedni. Amint közelükbe értünk, értjük meg hogy mit is csinálnak. Egy hálózsákba becsavart valamit húztak lefele. Mindkét végén kötéllel megkötve, eresztik- húzzák-vonszolják lefele a völgy felé. Természetesen beállunk mi is segíteni. Itt tudjuk meg, hogy ez az egyik Marosvásárhelyi csapattag. A Peleagan találták meg az oszlophoz kötve. Hogyan került oda, azt csak feltételezni lehet. Ott beszélt vele utoljára az egyik hegyimentő. Megrázó látvány, évekig visszatért a kép, álmomban láttam a völgy felé vonszolt hullát. A Bordu Tomi-nál új csapat vár átteszik a hegyimentők az akiaba, azzal síztek le a Pietrele házig. A Gentiana házhoz megérkezve tudjuk meg, hogy megkerült a másik vásárhelyi csapattárs is. Csütörtök délelőtt esett be a házba, nem tudta kicsoda, mit keres ott. A melegben el is ájult, rögtön amint biztonságban érezte magát. Kórházba szállították és néhány hónapos lábadozás után a memóriája is visszaállt valamennyire. Az ő elbeszéléséből rekonstruálták a csapat tragikus történetét. Nagyon akarták ezt a versenyt, későn érkeztek, fáradtak voltak. A kötelező felszerelést elhagyták, hogy könnyebben haladhassanak de így is utolsóak voltak a Peleaga csúcson. Akkor az idő már nagyon rossz volt. Onnan visszatérhettek volna vagy a Pietrele felé vagy a Valea Rea felé. Az egyik csapattárs a csúcson megment, nem tudott se menni se helyben maradni. Akkor kötötték az oszlophoz, hogy nehogy lezuhanjon valahova. Ketten elindultak két irányba segitségért. Ő a Valea Rea felé ereszkedett. Elérte az erdőt, abban haladt és két éjszakát töltött benne étlen szomjan, csütörtökön jutott el a Gentianába. Eszméletlen volt, az ösztön vitte előre, de túlélte.
Péntek reggel újabb keresési akcióba indulunk. A hangulat nagyon megromlott, aki tehette hazamenekült. Mi segíteni akarunk, maradunk. A keresés sikeresnek bizonyúlt, délután megtalálják a harmadik csapattársat, a Peleaga csúcs másik oldalán a Peleaga tó fölött. Onnan levonszolják a Pietrele házhoz, ahol a rendőrség már várja, hogy átvehesse a hullákat.
Szombaton reggel mi is indulunk haza. Szomorú élményekkel, kemény tanulságokkal. A Hegy nem játszik, de nekünk megbocsájtott megint. Aki nem hallgat rá annak nem kegyelmez. Még mindig levegőben lóg a 4 petrilai srác sorsa. Haza nem mentek, azóta jelentkezniük kellett volna. Sokáig eszemben motoszkál az utolsó beszélgetés a vezetőjükkel. Nem hallgatta meg szavaim, másak voltak a prioritásai. Engem is megérintett a történet, nem tudtam többé ugyanúgy viszonyulni a sportmászáshoz. Veszélyt vállalni addig tudod derűsen, amíg nem látod azt hogy mi is történhet, mik a következmények. Nekem akkor sok volt amit láttam, át kellett értékeljem az addigi aktivitásomat. Hegymászó életem egy szakasza nagyjából itt zárult le.
A petrilai srácok nyár elején kerültek elő. Ők lettek a tavasz hírnökei, ahogy a hegyi-mentők szokták mondani. Mikor a hó elolvadt, azon a tisztáson találták meg őket, ahol mi is megálltunk ebédelni. Mi történhetett velük? Ott már semmilyen veszély nem volt. A kórboncnok aki velük foglalkozott, hegymászó kolléga volt, annak a versenynek a főszervezője. Ő súgta meg nekünk, hogy a boncoláskor alkoholt találtak a gyomrukban. Ez volt a magyarázat arra, hogy a veszélyt túlélve a biztonságban haltak meg. Nem ismerték az aranyszabályt. Alkoholt csak a meleg házban szabad inni, semmiképp kifáradtan, megfázottan, elázottan a szabadtéri pihenőben. Sok tanulnivalójuk lett volna amíg talán jó hegymászóvá vállnak majd. Sajnos ezt a vizsgát elbukták. Béke poraikra. A 2010-es években emlékoszlopot emeltek azon a helyen ahol őket megtalálták.
Én most boldog vagyok, hogy azóta sok hegyi kalandot megélhettem és megírhattam ezen szomorú történetet. Hogy megérthettem, megtanulhattam a hegy bölcsességét.
A jó hegymászó az öreg hegymászó. Érzem, hogy napról napra jobb vagyok(nem öregebb).