Az 1977-es év mozgalmas volt és sok mindent hozott számomra. Nagy változás következett be az életemben, baráti köröm változott, amiatt hogy a volt osztálytársaim katonák lettek, én meg egyetemista. A sors úgy hozta, hogy engem elhalasztottak a katonai szolgalat alól, igy összel megkezdhettem az egyetemet a nállam idősebbekkel. Év végére viszont barátaim is hazajöttek szabadságra. Bébé egy Szebeni sráccal jött össze a szolgálatban, aki meghívta Szebenbe. Január első napjaiban úgy döntöttünk hogy én is vele tartok, lesz a programban egy hegyi kiruccanás is, vigyük a sífelszerelesünket is. Ekkorra már kialakult egy sítudás, a kisbányai pályán otthonosan mozogtunk. Egy régeni bőrbakancsot is beszereztem ami jó nehéz volt, de valamennyire tartotta a bokát. Ilyen felszereléssel sízett akkor mindenki, csak hírből ismertük a műanyag bakancsot… Lécem egy régeni gyártmányú Turist nevü faléc volt, amire nagyapám acél kantnikat szerelt. Gyertyaviasszal kivaxolva, már hasonlított egy igazi síléchez.

Szebenben összebarátkoztam a Bébé kollegájával, aki hozzánk hasonló kezdő síző volt. Közös megeggyezéssel terveztük meg a Bâlea tóhoz való kirándulást, egy sízéssel összekötve. Szeben akkor síző város volt, jól szervezett szállítással, könnyen el lehetett jutni a sítelepekre. Reggelente sűrűn indultak a buszok Păltiniș-re és néhány Bâlea-ra is ami kissé meszebb volt. Estére vissza lehetett jönni ugyanazzal a busszal. Vasárnap reggel fel is ültünk a Bâlea-i buszra, izgatottan néztük a havas hegyóriást elöttünk. A Cascada Hotel-nél tett le a busz a Transzfogaras utat nemrég adták, télen csak odáig lehette rajta menni, csak nyáron volt teljes hosszában járható. Itt persze a kabinba szálltunk ami felrepített a tóhoz. Csodállatos érzés volt, egyre magasabbra jutni lebegve ég és föld között. Első alkalom volt számomra, hogy 2000 méter fölé jutok. A Bâlea katlan elkápráztatott, igazi magashegy hangulata volt, a hóból csak a menedekház emelkedett ki, füstölgő kéményével. Körülötte a meredek havas oldalak. Igazi katlanban voltunk, nem is néztünk lefele, a távolban látszó nagyváros eltünt számunkra.

Két pályán lehett akkor sízni a Iezerul Caprei alatt volt egy kutyás felvonó, és a Doamnei nyeregben egy másik. Az igazi sízők felmentek a Capra nyeregbe és onnan ereszkedtek a völgyön végig egész a vizeses alatti hotelig, a kabin végállomásáig.  A Capra alatti pályára mentünk. Jó volt a hó, ragyogó napsütés, élveztük a sízes örömeit. Igazi sízőnek éreztem magam. Örömünket beárnyékolta egy gyorsan érkező felhő, ami betakart minket, alig láttuk a pályát magunk elött. Megnyugtattak, hogy ez így van rendjén, a Fogaras szeszélyes, nagyon hamar változik az idő. Be mentünk egy teára a házba amíg a nap újra megjelenik. 3 órakkor indult lefele az utolsó kabin, hatkor az utolsó busz. Addig bőben volt időnk sízgetni, a teázás, uzsonnázás nyugodtan belefért. A Nap viszont nem akart megjelenni, a köd ugyan feloszlott a katlanban, de a gerincen a felhők egyre gyorsabban kezdtek megjelenni és továbbúszni. Nagy szél van fenn, mondták a hozzáértők, ez azt jelenti, hogy a kabin le fog állni. Erős szélben nem közlekedik, biztonsági okokból. Ez kellemetlen hír volt számunkra, mert estére Szebenben kellett lennünk, a fiúk hétfő reggelre Vásárhelyen az egységben. Én vakáción voltam, akár maradhattam volna. Együtt jöttünk, együtt megyünk, mindenben együtt maradunk, ez volt a jelszó. Komolyan kezdtünk gondolkozni a lejutás módózatairól. Egyetlen megoldásnak az látszott, hogy lesízünk. Túrista jelzés visz a völgy bal oldalán azt kell követni. Az útat is lehet követni, de az valamivel hosszabb. A menedékházban egy tea mellett nem tünt túl nehéz vállalkozásnak. Keressünk mégis egy vezetőt, aki ismeri az utat, merült fel bennünk a gondolat, sejteve, hogy mégse lesz ez olyan egyszerű. Találtunk is egy srácot, aki hozzánk hasonlóan, feltétlenül le akart jutni, ő járt már többször a nyári ösvényen, sízni is jól sízik, mélyhóban is.

Mi hogy állunk a mélyhó sízéssel-tette fel a kérdést a menedékház gondnoka, aki a hegyivezető, mentő, tanácsadó szerepét látta el és akire mindenki hallgatott. Hát kevés a tapasztalatunk ebben(nem monduk azt, hogy semmi, ami az igazsághoz a legközelebb állt), de boldogulni fogunk. Menjünk nagy ívekben, kerüljük a meredek oldalakat, maradjunk az úthoz közel. Ellátva a sok jó tanáccsal neki is lendültünk. Az úton indultunk ami meglehetősen jól látszott fenn. Túl kacskaringósnak találtuk, így átvágtunk néhány kanyart. A hó is tartott, jól haladtunk egy darabig. A látási viszonyok romlani kezdtek, az út eltünt a hó alatt, már az útjelző táblák sem látszottak ki.

A Bilea völgyén a 2 méteres hó a normális. Hogy tájékozódni tudjunk, a vezetőnk tanácsára a völgy bal oldala felé tartottunk. Itt halad a nyári út is, csak a jelzések a köveken vannak. A hóból viszont nem nagyon látszanak ki. Van néhány hatalmas szikla ami kilátszik, azokon van jelzés, de azokat meglátni csak az utat jól ismerők számára lehetséges. A köd is elborított, így nem mertünk beereszkedni az ismeretlenbe, szinten haladtunk egy hatalmas oldalt harántozva. A hó egyre lágyabb és mélyebb volt alattunk. Agyamban kigyulladt a vészjelző, eszembe jutott az olvasmányaimból a lavina szó. Itt nagyon is ismert fogalom, meséltek is róla. Ez a hó nagyon is alkalmas a lavina kialalkulására. Megálltunk tanakodni és pillanatra felszakadt a köd. Valóban egy lavinavályú közelében álltunk, ha tovább haladunk egyre nő a veszélye annak, hogy elindul velünk a hó.

Elérkezettnek találtam a pillanatot, hogy átvegyem a vezetést, határozottan visszaforduldultunk, a nyomainkon menve amíg az utat megtaláltuk. Nehezen volt ugyan követhető, de átmentünk a völgy jobb oldalára is, a hó minőségére nagyon odafigyelve haladtunk. El is értünk szerencsésen a lapos részre, a vízesés fölött. Az ösvény itt balra halad, az út jobbra. A jobbat választottuk, a bal oldal túl meredeknek tűnt. Helyes választásnak bizonyult.(évek múlva mikor megmutatták, hol kell a “szkokon” beereszkedni, felismertem, hogy ezt az utat követtük. Az úton kovályogtunk jó darabon, már láttuk alattunk a hotelt ahova le kell jutnunk, de az oldal túl merdeknek tünt, nem mertünk beereszkedni. Az út nagy kerülővel ér le a hotelhez átmegy egy más völgybe. Biztonságosabb lett volna tovább követni, de az idő sürgetett. Lecsatoltuk a léceket és így bakancson csúszkálva ereszkedtünk be az erőn keresztül, megcélozva a hotelt. Izgalmas út volt, nagy hóban, fák között, de aránylag biztonságos. Az erdőben nem indul el a lavina a növényzet megtartja a havat. A busz már járó motorral várt ránk, valószínüleg szólhattak a soförnek, hogy várjon meg minket.

Itt ért véget első magashegyi kalandom. Szerencsés kimenetellel, azzal a jóérzéssel, hogy a hegy megbocsájtotta tudatlanságunkat. Vakmerő voltam, de sikerült a józan eszemre hallgatva nyugodtan végigcsinálni. Akkor vettem észre, hogy egész idő alatt nyugodt maradtam, nem ragadt rám a társaim pánikszerü izgalma, csititottam, biztattam őket, és végül minden jól végződőtt. Honnan tudtam én ott, hogy mit kell tenni, hogyan mertem ezeket a döntéseket meghozni??? Kérdések maradtak akkor, még sokáig. Akkor éreztem először, hogy valami különleges történik velem, különleges közegben mozogtam. Erőssen tört fel belőlem a hála érzés. Köszönetet mondtam gondolatban a Hegynek, a nagybetüs Hegynek, aki belépett az életembe, és átvette az irányítást, akkor mikor erre szükség volt. Talán akkor fogalmazódott meg először, hogy a Hegy, mint felsőbb entitás  irányitani tudja tetteinket, befolyásolni életünket. Tiszteletet éreztem iránta. Ez a tisztelet és az irányítás elfogadása, lettek a továbbiakban azok amik szerencsésen átvittek hasonló kalandokon.

Találkozásom a Fogarasi Havasokkal

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..