Istria 100 mérföld ultrafutó verseny 2019.

A tavalyi Istria 100 tüskét hagyott a talpamban. Hiába győzködtem magam, hogy az úgy volt jó, vágytam a jóvátételre, tudnom kellett, hogy képes vagyok rá. A 2014 -es UTMB óta nem sikerült 100 mérföldet teljesítenem. Az év vége ezen gondolatok jegyében telt: újra nekifutni tisztességesen felkészülve, minden eddigi tapasztalatot összegezve, tanulságokat levonva. A Radnaiban a három napos The Ridge, ugyanazokkal a szimptómákat energiakieséseket lassúságot hozta mind egész évben. Alapjában véve a 3 nap rendben volt, de azt a problémát amiért fel kellett adnom az Istriát addig még nem oldottam meg. A Zoli 60 új vizsga volt, alig tudtam átmenőt adni magamnak. Nyugtattam magam, hogy fog ez menni, előhoztam néhány gondolatot a táplálkozással és annak kiegészítésével kapcsolatban. Ezelőtt 15 évvel amikor forgalmaztam táplálékkiegészítőket, fogyasztottam is őket és kitűnő formában voltam. Később úgy gondoltam megvagyok nélkülük is. 2014-ben újból elkezdtem étrend-kiegészítőket szedni, az eredmény meg is mutatkozott. Ma sem értem miért álltam le ezzel a programmal. A 2015-ös  baleset után nehezen épültem fel, mégsem nyúltam az étrend-kiegészítőkhöz. A vega étrendem, amire akkor tértem át, indokolta volna a fogyasztásukat. Valószínűleg így sikerült leharcolnom szervezetem 2017 végére. A térdműtét után sem vettem komolyabban az étrend-kiegészítők problémáját. A Zoli 60 után világosodott meg az elmém és döntöttem az étrendkiegészítő programról. 2019 eleje már új erőben talált, az edzések könnyebben mentek, rendszerbe szerveztem a sportaktivitásaimat, habár nem vagyok rendszerpárti. Az Istriáig sikerült lenyomni az év elejétől 1000 km-t. Ez megnyugtató volt, és összejöttek a könnyű- hosszú nehéz- rövid, lassú-gyors váltakozások is. Bringára is ültem, tekertem valamennyit, habár eredetileg nem volt szándékomban. Elfogadtam a kihívásokat az utazás előtti héten és jól tettem( Enyed Ajton Futó és bringás zarándoklat 64 km 1665 szinttel, Tájfutó szövetség kontroll-próbája 5km stadionban). Megnyugtattak a főpróbák, mert jól sikerültek.

Jó erőben érkeztem Umagba csütörtök reggel, kellemes utazás után. Kis séta a városban a klubtársakkal, találkozások ismerősökkel, sorbaállás a versenyközpontban. Szokásos verseny előtti tevékenységek, hiányoztak az utóbbi időben. Jól esik ez a környezet, hangulat, társaság. Lazítás után egy késő délutáni futókőr a városban Csabával és Gáborral. Tervezgetés a holnapi napra: stratégiák megtárgyalása, optimista hangulat, nagy kajálás, pihenés készülődés az elkövetkező három napra. Mindenki pontos tervvel indul: Veze tartani akarja tavalyi idejét, esetleg javítani ha lehet. Ismeri a szakaszokat, tudja mit, mikor, hogyan tesz. Gábor először van itt, magába szív minden információt, igyekszik a legjobbat kihozni magából.  Csaba ismeri az út egy részét, nagy ambícióval, merész céllal indul. Dénes és Gyöngyi a kéket futják mint a tavaly. Jó erőben vannak, javítani akarnak az idejükön. Szabolcs a zöldet futja először. Én kétféle számítást végeztem, remélem beférek a kettő közé. Sokat tanulmányoztam az útvonalat, a megtételükhöz szükséges időket, tervet készítettem, amibe belefoglaltam a táplálkozást is. Az utóbbi 2 hónapban minden edzésem valamelyik szakaszról szólt, ahhoz hasonlítottam, terep, idő szempontjából. Majd kiderűl hogyan illeszkedik az éles helyzetekbe.

Péntek reggel a készülődés jegyében indul: úti csomag, félúti várócsomag, kaja amit a buszon megeszek. Egy séta a versenyközpontba leadni a várócsomagot, majd pihenés, kaja, várakozás. 1 órakor indul a busz Labinba. Forrongó hangulatba érkezünk a versenyközpontba. A szokásos jókívánságok, ismerősöknek és ismeretleneknek. A szokatlan, hogy elem toppan Éva aki a tavaly a határon fejezte be a pirosat, most viszont nem tud futni a lábsérülése miatt. A maciját viszont végig akarja vitetni a pályán. Engem kér meg erre, más nem valószínű hogy elvállalná. Miért ne- mondom- ilyet meg úgysem tettem, végül-is nagyapa vagyok futhatok macival a hátamon. Megörül erősen neki. Majd Labinban adja ide a startnál. A buszban Jan- egy Szingapuri srác- mellé kerülök. Szenvedélyes hegyi-futó, évente 3 hetet tölt Európában, egy nagyobb verseny alkalmával. Itt még nem járt. Mesélek neki az útvonalról, fontosabb dolgokról. Az eső esni kezd. Ez kissé megzavarja a terveim, mert napsütésre számítottam (pedig nem szeretem az időjósokat böngészni verseny előtt). Mindenki szélről beszél, az biztos lesz a hegyen éjszaka, majd kiderül mekkora. A start zóna elég hűvös képet mutat, mindenki minden ruháját magára vette, igyekszik megbújni valamilyen szélmentes zugba. Egy órát kell így eltölteni elég kellemetlen lesz. Sétálok, beszélgetek, ismeretlenekkel köszöntgetjük egymást. Közben megjön Éva a macival, felszereli a zsákomra. Tamással kommunikálok a követő aplikációval kapcsolatban. Első alkalom, hogy versenyen óra van nálam. A gpst nem indítom el, mert nem bír ki 8 óránál többet. A telefonon a stravat elindítom majd leállítom. Az sem fogja kibírni, nincs még egy pótakum, marad a RunLog, ezt fogjak nézni otthonról, az menjen rendben. Az időt tudom majd követni az órámon, megtanultam már melyik pontba mikor kell érnem. Fokozódik a hangulat, forrong a tömeg, dübörög a dobos-csapat. Végre nekilendülünk. A nagy kaland elkezdődik.

Sprintel a mezőny eleje, majdnem az utolsók között érek a város végére. Itt persze már sokan sétálnak, nem értem ezeket, mire sprinteltek idáig. Ösvény következik a bozóton át, itt már lépésben kell menni, nem lehet előzni, szorosan lépegetünk egymás nyomába. A szél elviselhető, borús felhős az ég, az eső hol elered hol eláll. Rabac a tengerparti üdülő, az első település, hosszan futunk az utcákon, a tengerparton, tapsoló, kiabáló emberek között, akik fázósan néznek ránk. Van néhány versenyző aki nekivetkőzött, rövidnadrág, rövid-ujjú. Jól néznek ki, majd kiderül odébb, hogyan bírják. Én megmaradok a kék polárban és a kapucnis széldzsekiben. Elhagyva a tengerpartot, nekiindulunk az első komolyabb emelkedőnek. A tavaly gyönyörű kilátás volt innen, előttünk a Vojak csúcs, jobbra a tenger. Most felhő, szél, eső, néha egy kis ablakban megjelenik az amire emlékeztem. Plomin az első pont, néhány perccel később érkezem mint vártam, de rendben vagyok, eszem iszom a nagy pohár gainerrel a kezemben indulok kifele a pontból. Lassan iszogatom azt is, igy viszont nem töltök 3 percnél többet a pontban. Helyre kerül minden mozdulat, ezeket fogom minden pontban végrehajtani. A stratégiám alapja a folytonos haladás minimálisra kell csökkentenem a pontokban eltöltött időt. Neki a hegynek, ez már komolyabb emelkedő, itt kimászunk arra a tetőre amin a Vojákig fogunk menni. Persze néhány völgy átmászása hozzátartozik még. Integet, fotóz a maci gazdája,  el is feledkeztem róla, de jól esik az odafigyelés, biztatás. Gondolom követni fognak a fontosabb pontokban, találkozok majd velük. Éva beleéli magát a verseny hangulatába Robi vele tart, együtt motoroznak Istrián át. A komolyabb emelkedő végén a szél is komolyabbra vált. Ez már igazi hegyi viharra kezd hasonlítani. Letépi a számomat, a kapucnit a fejemről, a botokat kifordítja a kezemből. Be kell rendezkedni a szélre, buffot húzok a kapucnira, hogy álljon a fejemen, plusz tűket a számra, hogy el ne repüljön. A polár-kesztyű kissé vékony, az újaim elfagynak a szélben, de nem gond, nem fázok, ha jó ritmusban, folyamatosan mozgok. Szerencsére az útvonal olyan, hogy ne legyünk folyamatosan a szélnek kitéve. A szélcsendesebb részeken újra érzem az újaim. Eszembe jutnak az átélt hegyi viharok, a Fogaras gerincen sokszor megéltem azt, hogy be kellett dőlni a szélirányba, hogy az ki ne dobjon az egyensúlyból. Hirtelen az emlékeken túl beugrik a bibliai kép ahol Jézus a hajóban állva lecsitítja a szeleket, megnyugtatja a tenger hullámait és biztonságba viszi a bárka utasait. Itt most pont ez kellene. Hát ezt kérem én is. Én igazán egy imát tudok, azt mondom mindig, sokszor ismételve, de kiegészítem azzal ami épp kell. Ez jó foglalkozás, elvonja a figyelmet a széllökésekről, a hópelyhekről a sötét felhőkről. Haladok is, felfele általában előzni szoktam, nem látok már senkit előttem, vissza nem szoktam fordulni. Lépteket hallok mellettem, mögöttem, ez természetes, sokan vagyunk. Azt is megértem, hogy nem akarnak, vagy tudnak kielőzni. Alig múlt hét óra, de nagyon kezd sötétedni. Nyílt terepen vadul kavar a szél itt megállni nem ajánlott, nyomom tovább. Végre ereszkedni kezd az ösvény befele az erdőbe. Megörülök neki és futni kezdek. Nem sokat, mert megakaszt egy inda és elterülök a földön. Nincs gond, a bordamat megutotte ugyan egy kő, de nem fáj nagyon, felkelek.Első dolgom megköszönni a jelet. Második dolgom a lámpát elővenni. Értem a jelet. Itt és most. Azon viszont, hogy percekig nem jön senki elcsodálkozom, mert eddig úgy hallottam, hogy egész csoport van körülöttem. Hallottam a lépéseket, éreztem a közelségüket. Ki van körülöttem? Elindulok lefele futólépésben, valaki tényleg megelőz, de az hatalmas iramban halad, biztos nem mögöttem lépkedett eddig. Furcsának tűnik és figyelni kezdek. Beszélgetni kezdek magamban. Megszólítok ismerősöket, de nem ők vannak velem. Akkor ki? Időnként megállok és körülnézek. Nem látok senkit. Jól esik, hogy valaki velem van, akkor is ha nem látom, hogy beszél hozzám. Én többes számban fogalmazok, pl. Ha elérjük Poklont, onnan meg vagyunk élve. Részletek jönnek be a tavalyi utamból, felismerek sziklákat utakat, és megbeszélem a belső hangommal. Az UTMB második éjszakáján voltam hasonló állapotban, de ott ismert személyekkel beszélgettem, igaz ok sem voltak fizikailag velem. Most egy bennem lakó lénnyel beszélgetek, aki nyugalmat és erőt ad. Nagyon jól érzem magam, hálás vagyok ezért a segítségért. Ilyen hangulatban érem el Prodol frissítőpontot. Az előzőben begyakorolt mozdulatsor következik: evés, ivás, a gainer elkészítése olajozottan megy. 3 perc alatt indulok is kifele a pontból. Fog ez így menni, mondom kitűnően érezzük magunk. Most már kettőnkben gondolkodok mindent meg tudok beszélni belső hangommal. A hosszú versenyeken a magány gondot jelent. Ugyan vannak körülötted emberek, de ők is magukba zárkóznak, nehéz kapcsolatot teremteni velük. A pontokban vagy útszélen levőkkel pedig másodperceket töltesz csak, érdemi kapcsolat nem jöhet létre. Ez a belső társ szuper érzés. Olyan lelki komfortot ad, hogy teljesen nyugodtan haladok. Nem zavar a szél sem, hó sem, sötét sem.  Prodol után egy erdei út visz ki újra a tetőre. Itt a szél komolyan tombol, a hó is jön fentről is meg a földről is (jobb mint az eső). Hosszú kitett szakasz következik, tavaly a távolban levő az öböl túlsó partján elterülő Fiume város fényeiben gyönyörködtem. Most a szél visítását és a hópelyhek táncát nézhetem. Ez a legnehezebb szakasz, biztatom magunkat, még ez a csúcs, majd utána egy völgy jön, ahol a szelet csak hallgatni kell, nem kell birkózni is vele. Furcsa számomra, hogy nem látom a Voják csúcsot. A tetején kivilágított építmények, tornyok vannak, most semmi nem látszik belőlük. Egyre több a hó ami a magasságot jelzi, de továbbra is az  erdő véd. Előbukkan egy önkéntes csapat, akik dacolva a széllel írogatják a számokat. Odébb a jobb oldalamról egész futó csapat jelenik meg. Itt találkozunk a kék útvonallal.Még alig múlt 11 óra, hogyan kerülnek ezek ide? Sok idő nincs gondolkodásra, mert innen már jó meredek és kitett, sziklás, havas terep következik. Mászok is keményen, de hátam mögül egyre többen tőrnek elő friss erőkkel. El kell engednem őket. Hirtelen ér véget a mászás, kis lapos sziklás gerinc után már elő is bukkan az aszfaltos út. Hol van a Voják? Annyira sűrű a felhő, hogy nem láttam azokat a hatalmas építményeket? Valószínűleg így van, de örülök, hogy a hátam mögött tudhatom a csúcsot. Hosszú ereszkedő következik, jeges havas erdőben, ahol állandóan előznek. Zoli bácsi, de örülök hogy látlak- hallom a hátam mögött. Gyöngyike ereszkedik jó iramban. Rövid beszélgetés után el is engedem. Valóban 2 órával hamarabb indultak, azért vannak már itt.  Hamarosan meg jelenik Poklon is. Az első maraton a hátam mögött van.

Zsúfoltság a pontban, melegítők vannak elhelyezve, habár nincs rájuk szukség, a versenyzők gőzölögnek. A kék elsői és a pirosak középhada találkozik itt. Rám-köszön Jan  Szingapurból és Mark Amerikából. Az utóbbival régi a kapcsolatom. 2017-ben az umagi tengerparton találkoztunk, azóta nagyon szimpatizáljuk egymást. Túraszandálban és skót szoknyában szalad, szakálla a vállát verdesi. Könnyen talál a szó, habár a kiejtése idegen és elég gyorsan beszél.(neki ugyebár anyanyelve az angol, nekem csak kommunikációs nyelv). Mindketten megszenvedtek a telet és a vihart, remélik hogy innentől csak jobb következik. Sokat nem szövegelek, üdvözlöm Lénárdékat. Dénes itt várta be Gyöngyikét.Indulok kifele. Egyik kezemben a gainer másikban marék mag-sajt-kenyér. Így baktatok az úton amíg elfogy, majd kissé elhelyezkedik a gyomromban. Ezt a szakaszt futni akarom. Bele is lendülök a ritmusomba, kellemes a majdnem vízszintes terep és nagyrészt erdei út. Vannak lejtők, emelkedők de laposnak tűnnek az eddigi terephez képest, nagy részét kiszaladom. A sárosakat viszont kimászom mert kockázatosak. Kellemes hangulatban érkezem Brgudac-ba, tavalyi szenvedéseim kezdőállomására. Nagy itt is nagy a tumultus, azt jelenti, hogy együtt jöttem a tömeggel. Szokásos eszem, iszom, ballagás az út elején. Idővel jól állok, a hajnal akár a következő pontban érhet. Ez a szakasz volt a legstresszesebb számomra a tavaly. Megszállnak az emlékek óvatosan lépkedek felfele. Amúgy is hó, sárral keveredik és a szél fütyül az erdő fölött. Jó ritmusban haladok, a belső hang beszél velem, alig figyelek a külvilágra. Jobb is, mert rossz emlékeim visszahúznának. Kellemes hangulatban haladok,érzem hogy szárnyakat kapok, vissza kell fogjam magam. A lejtőket viszont kiszaladom. Ez a szakasz gyaloglásként szerepel a stratégiámban. Sötétben futok át az első csúcson. A hatalmas kereszt mellett egy Miatyánkot csak elmondok. Persze futás közben épp csak körbefordulva a csúcson. Ellenőrzöm: semmi sem látszik, a szel kapaszkodik belém. A következő csúcs kellemesen hamar érkezik, a sziklái messziről látszanak. Az emelkedő előtt már eloltom a lámpát. Nyolc óra előtt érkezek Tristenik faluba. Az itteni pontban lehangoló látvány fogad: ázott verebek melegednek, alszanak, reszketnek a sátorban, a vöröskeresztesek nyüzsögnek körülöttük. Örülök hogy nem kell 3 percnél többet itt töltenem. Hatalmas lélegzetvétellel indulok neki a következő szakasznak. Ebből minél többet futni akarok. Az elején viszont egy nagy hegyet kell átmászni. Erdei út, járművel járható, jó meredek, jól tolhatom magam felfele botjaimmal, meg is fájdulnak a karjaim mire felérek. Itt viszont elteszem a botokat. Lelki szemeim előtt a Buzet-i sportcsarnok jelenik meg. A fizikai szemeim kell még várjanak egy jó darabot míg meglátják. Jó ritmusban haladok, és 11 15 kor belépek a pontba. Itt is nagy a nyüzsgés a versenyzőkön kívül itt a segítők is jelen vannak. Sokan nyugodtan falatoznak, mezítláb heverésznek, telefonálnak beszélgetnek. A zsákom tartalmát felfrissítem, ellenőrzöm a kütyüket, újraindítom a nyomkövető alkalmazást, telefonálok egyet haza. Az evésről sem feledkezem meg, itt a gainer kihagyom, levest és hasonlókat fogyasztok. Az időt viszont nem pazarolom, harmincöt perc múlva újra úton vagyok. Innen futható rész következik, fel lehet gyorsulni. A várost lépésben szelem át, időt hagyva az emésztésnek. A város szélén futólépésre váltok. Sajnos a lábaim ólomba vannak öntve. Nehezen mozgok, a gyaloglókat alig bírom utolérni. Szóval innen újra kell fogalmazni a stratégiát. Sebaj, idő van elég, legfeljebb reggelre fogok megérkezni éjszaka helyett.

Hum a következő célpont. Könnyű sétának gondoltam az utat odáig. Három patakon kell átgázolni ösvényeken felmászni erdőkön oldalazni, le-fel mászni, mire végül meglátom Hum falait. Kis vár lehetett valamikor, most is lakott. Az a néhány lakója boldog lehet, hogy ilyen szép helyen élhetnek. Templom, temető, kocsma van benne, az utóbbiban kapott helyet a pont. Ott vár a macis csapat. Órányit kések a tervhez képest, a gond viszont az, hogy nincs kilátás a gyorsulásra. Többet kell ennem, így 100 km tájékán 22 óra után elfogytak a tartalékaim. Jönnek a holtpontok(jó, hogy csak most). Nyugodt vagyok, tudom mi a tennivalóm, lassú ritmusban indulok neki a következő szakasznak. A belső hangom nyugtat, hogy minden rendben van, nem kell sietni. Nem is fogok, abban a ritmusban megyek, amiben jól érzem magam. Lazsálni viszont nem fogok. Néhány fotó Humban még belefér a macis csapattal, de lépek is tovább. Nem magasak az itteni dombok, de az utak kacskaringósak. A tó hamar megjelenik, aminek a gátján van a következő pont, az utak viszont egyáltalán nem feléje visznek. Így van ez, hiszen vízen járni nem tudok, ki kell kerülni minden völgyet amelyek felteltek vízzel a duzzasztás által. Erdők közt bújócskázunk a tóval. Egyre nagyobb részt látunk belőle, majd a gát is előtűnik.  Kellemes szellő lengedez a pontban a tó felől. Jól esne leheveredni egy kis időre és bámulni a fodrozó vizet. Agyam lassúsága generálja ezeket a gondolatokat. A szokásos rituál után hátat fordítok a tónak és irány Motovun, a ma is lakott lovagvár. Magas hegyre felhágva látom meg először a várat, a másik hegy tetején. Kis falvacskán vágunk át. Egy udvarban tűz ég, hús sül, asztalka felállítva minden enni innivalóval. Ez az ellenőrző pontban vidám emberek fogadnak, felírják a számomat közben kínálgatnak. Aránylag értem őket, csak annyi angol szó van a beszédükben, amennyi a mienkben is, itt  Kelet Európában. Kezd ráállni a fülem a szláv nyelvekre, válaszolni is tudok. Néhány mondat erejéig persze, mert mennem kell.  Néhány paprika szeletet elfogadok a vendégszerető társaságtól, egészen feldobott a velük töltött néhány perc.  A következő óra a vár megközelítéséről szól. Állandóan a szemem előtt ugrál, de soha nem direkt feléje haladok. Szerencsére minden fordulónál közelebbről látom, mígnem a cipőm talpai alatt érezhetem az ódon kőlépcsőket, amelyek az szűk utcákon kapaszkodnak a vár központja felé. Milyen jó, hogy meghagyták a lépcsőket, autók nem járhatnak erre. A másik oldalon viszont már modernebb világ van. A szűk utcákat lebetonozták amelyeken autócsodák száguldoznak, szorítanak a falnak. Ez már nem annyira csodás. Sötét van már, a pontban alig lézeng néhány ember. Csak vizet veszek és szaladok is lefele, igyekszem megőrizni a felfele vezető út képét. Egyre szélesebb úton szaladok lefele műúttá szélesedik, amelyen autók száguldoznak. Közel a civilizáció, évszázadok váltják egymást, néhány órán belül. Livada falu határában kaptatunk újra fel a hegyre. Nagyjából innen kezdődik a negyedik, utolsó maraton.

Oprtalj a következő pont. Innen a kék és piros egy úton halad. A zöld és sárga versenyzői már rég elmentek. Elég nagy település a dombtetőn, a pont a szélén van, itt is nagy a nyüzsgés. Sok versenyző és még több önkéntes. Innen egyszerűnek gondolom a jövőt, kellemes kis sétával Umágig. Pedig korántsem így van. Nem is időzök sokat, még eszembe jutnak a két évvel ezelőtti szenvedéseim, amelyek itt kezdődtek. Akkor is csak kicsit pihenni akartam, úgy látszik az nem jó nekem. Majd a finis után, pihenhetek amennyit akarok. Menni, menni, menni, ez a helyes stratégia. Keskeny út vezet a kertek alatt, be egy szorosba, hosszan a patakparton, majd ki az oldalba. Elég köves, ágas-bogas, úgy döntök nem fogok szaladni, jobb vigyázni. A szemem is káprázni kezd, a lámpa fénye megfelelő, a közepes fokozatot használom. Egyedül vagyunk, jó ritmusban haladunk.  A terep az, ami emlékeimben is él, ki a szorosból majd a vasútból átalakult bringaút, hidakkal-alagutakkal, utána fel az erdőbe majd be a faluba. Na itt az emlékezetem megcsal. Én Grozsnjánra számítottam ami az utolsó előtti pont. Kóválygok a faluban, próbálok visszaemlékezni, de nem ugrik be hol vagyok. Egy kis terecske szélén egy autó orrán ül egy srác ő a pont. Felírja a számom,majd kérek tőle vizet a gaineremnek. Merre tovább kérdem. Ezen a szakaszon a fényvisszaverő lapkákkal kiegészített zászlócskák nagyon gyérek. Piros-fehér szalagokkal helyettesítettek őket, azok viszont a lámpa fényében alig látszanak. A srác magyarázza, hogy 200 métert megyek előre, majd balra letérek az ösvényre. El is érem a falu határát, Piemonte a neve, olvasom a tábláról. Innen több út és ösvény ágazik el, de egyik sem tűnik jónak. Sem zászlót, sem szalagot nem találok látótávolságban. A belső hangom is mintha aludna egy ideje, nem ad semmi választ. Visszamegyek a pontba, még-egyszer megérdeklődni. Megmutatja- ajánlkozik a srác és elindul előttem. Odáig ahova eljutottam, majd tovább még 300 métert a főúton, utána balra, be az erdőbe. Ez volt, magamtól is rájöhettem volna, de tompa az agyam erősen. Megköszönöm és kapaszkodok felfele. Nem ugrik be egyáltalán ez a szakasz, ki lehettem már akadva rendesen itt. Emlékszem 2 éve Grozsnjánba úgy estem be, hogy végem van. Elkezdődött az a zakatolás a fejemben ami állandóan kérdi hogy mennyi van még, mikor érünk oda ahol.., éhes, szomjas vagyok , és más ehhez hasonlók. Ennek egy ellenszere van: határozottabban kilépni, növelni a ritmust, amíg az életösztön elhallgattat minden fölösleges hangot. Ezt is teszem, felébred a belső hangom is hamarosan, jobban érzem magam, jobb ritmusban lépegetek, Szaladni nem nagyon lehetne a terep miatt. Hamar kiérek a tetőre. Innen utak és ösvények váltogatják egymást nagyjából szintgörbén, település nem nagyon látszik. Sem hold sem csillagok az égen de nincs hideg, a szellő épp lengedez, ideális futóidő. Valahogy nem jön az impulzus, hogy váltsak futásra. Itt lehetne, minden adott hozzá, csak az akarat hiányzik. Mondjuk ez így 30 órán túl rendben is lenne. Élénken lépegetek, ha lassítok elér az álmosság, azt nem akarom. Eszek egy keveset a magos dobozkámból, iszok vizet a kulacsomból aminek erősen orvosság íze van. Ujjak még a kulacsok, gondolom azért, alig háromszor töltöttem fel őket, pedig csak félliteresek. Igaz minden pontnál a félliteres shaker-ből ittam. Több helyt többször is: teát, ásványvizet, gainert. Nem érzem a szomjúságot, meleg nem volt sehol, hogy hűsölésre kellett volna a víz. Lassanként beérek Grozsnjánba, felismerem a helyet, a pontot a templom falánál van. Nem akarok időt tölteni itt, gyors evés ivás vízvétel, máris sétálok kifele, iszogatva a gainert. Meg is jön a kedvem a futáshoz, mert emlékezetem szerint, innen egy széles kövezett út vezet Bujeba, az utolsó köztes pontba. Neki is iramodok a kivilágított utcákon. Élvezem a mozgást erőm helyreáll, álmosságom elmúlt. Közeledik a reggel, nagyon megélénkültem.  Jól is megy minden az alagútig. Ez vizes sáros belül és csodálkozok hogy alig látok. Kapcsolgatom a lámpát, de csak a legkisebb fokozaton világít. Látom az utat a lábam alatt, de távolabbra már nem. Többen jönnek mellettem (most valósan, nem csak képzeletben) az ő fényeik hol segítenek, hol zavarnak. A futóritmusom lelassul. Az út ugyan széles és aránylag egyenes de simának nem elég sima, hogy bele ne lépjek egy-egy gödörbe. Veszélyesnek ítélem a futást, visszaváltok gyaloglásba. A botjaim már rég eltettem, nem is veszem elő nyújtott léptekkel haladok előre. A társaságból nem előzgetnek, tehát jó a ritmusom. Oprtaljban elindítottam az órámat, nézegetem hogyan fogynak a kilométerek. Buje közel kell legyen, be is térünk az útról az erdőbe. Ereszkedés következik, ami futható lenne világosban, de most nem kockáztatok.  Végre megjelenik a város. A pont fenn van a dombtetőn. Erre már pontosan emlékszem, be is megyek. Sivárnak tűnik néhány unott önkéntes lézeng, egy csukott sátorból horkolás hallatszik. Húzok is innen, hamarosan virradni fog, keresgélem a szalagokat az utcasarkokon. Jó szórakozás, vissza is fordulok néhányszor. Valójában a főúton haladok kifele a városból. Végre rá lehet térni az ösvényre. Innen kezdődik a futás. Köves út kezdődik, aminek a lábaim erősen nem örülnek, eléggé megnyomorgatták az eddigi kövek. Ennek ellenére tartom a ritmust. Egy sáros rész következik, mintha teknőbe hordtak volna sarat amit jól felvizeztek. Bokáig süppedek, cuppog a cipőm. Sajnálkozva nézem, ahogy a sár ellepi. Hum környékén szép tisztára mosta a patakvíz, idáig alig szedtem fel sarat.  Odébb az ösvény csatornává szűkül, amiben lehet ugyan futni, de nagyon oda kell figyelni. Erre edzettem eleget, a Bükkben sok ilyen vályú van. Otthon érzem magam bennük. Kis változatosságnak jön be, hogy a különbem száraz vályú tele van tehéntrágyával. Jól felázva, megkavarva, sok-száz láb által megdagasztva, a szaga is egész friss. Itt látom meg a 10 km a célig, szép sárga táblát. Na innen szigorúan futás, nem érdekel a terep. Az órám közben meghalt, az időt sem tudom, telefont elővenni lusta vagyok. Elkap a finis láza, csak 10 km van hátra. Növelem a sebességet amíg érzem, hogy elérem a maximumot, amit bírok. Ezt viszont tartom. Megelőzök néhány szédelgőt, egy rakéta megelőz, de hamarosan kidől és visszaelőzöm. Nagyon élvezem a futást, érzem az adrenalint az ereimben. A terep is inkább lapos, erdőrészek, legelők, szántóföldek váltják egymást. Egy hatalmas kutya is megjelenik, de csak mélán bólogat amint elszaladok mellette. Hát otthon ilyet nem sokat látni. Megjelenik az 5 km.-es sárga tábla. Bevillan, hogy kellene szólni a többieknek, biztos követtek eddig is. Innen 40-50 perc a célig, addig simán kijöhetnek. Sorban hívom a számokat, Gyöngyike veszi fel. Örül és riasztja is a többieket. Vissza a telefont a zsákba, és futás. Hamar felveszem újra a ritmust. 1 km köves úton, szívom a fogam és énekelek. Megjelenik az árokpart, ahol tavaly Alit vártuk. Innen már nincs sok. Valaki rám kiabál a hátam mögül, hogy nyomjam, mert beférünk még a 40 órába. El is húz mellettem de nem távolodik túl messzire. Gyorsabban már nem nagyon bírok futni, de tartom a ritmust. 3 km, majd 2 km táblák hamar elhúznak mellettem. Az 1 km tájékán, egy hídon Csaba és Szabolcs kiabál rám, buzdítanak. Kérdem mennyi van meg a 40 óráig. 10 perc mondja Csaba. Az jó, akkor jöhet a finis sprint. Persze a 170 km utáni sprint . Én gyorsnak és könnyűnek (fiatalnak és szépnek) érzem magam. A házak között tempózok, Gyöngyike csatlakozik hozzám, szalad velem egy darabot.

Feltűnik a versenyközpont, a befutó folyosó, a kapu. Alig hiszem el, hogy megérkeztem. Mindenki a csapatból ott van, szaladnak elém, ölelnek. Engem vártak a legjobban. El is hiszem, innen már nyugalma lesz mindenkinek. Éva üdvözli a maciját, engem is megölel. Megvan: 39 óra 56 perc 37 másodperc. A 40 volt a pszichológiai határ, és a pesszimista változat teljesítési ideje, belefértem. Boldognak és könnyűnek érzem magam, nem érzek fájdalmat (még). Érdeklődöm a többiek eredményeiről: Veze bejött 25 óra alá Gábor 26 óra alá, Csaba feladta Oprtaljban, Lénárdék jobban mentek mint tavaly, Szabolcs teljesítette a zöld távot. Szóval minden és mindenki, a legnagyobb rendben. Büszkén nézegetem, szorongatom az érmet, amit a nyakamba akasztottak, két évet vártam rá. Megérte, elégedett vagyok. Köszönöm mindenkinek aki velem volt, tettben, szóban, gondolatban, lélekben, segített. Jöhet az ünneplés. Újra ultrafutónak érzem magam. A 100 mérföld teljesítése mégis jelent valamit, mérföldkő a fejlődésben, magas szintet jelent a ranglistán. Úgy érzem validáltam a 2014-es UTMB-t. Nem kell egyre távolodó emlékekre hivatkozni, van a jelenben is amire büszke lehetek. A tavaly azt mondtam soha többé, több mint 24 órás verseny, most indulnák újra. Lehet hogy függőséget okoz a futás? Bizonyára, de ezt döntsék el azok, akik teszik. Jobb ettől függni mint mástól.

Istria red kétéjszakás kaland macival és másokkal

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.