Hétfő május 14. Borongós időre ébredünk, Tündérilona pityergős hangulatában van. A tegnapi hosszú menetelés nyomai láthatóak a csapaton, nehézkes a készülődés, de mindenki időben asztalhoz ül. Vidáman folyik a reggeli melletti beszélgetés. Könnyebb hátizsákkal és szívvel indulunk. A vásárhelyi csapat még lazsál, egyeztetünk velük a Nyárádselyében való találkozásról és ebédről. Úgy döntök, hogy mi kihagyjuk. Mi a Bekecs tetőre mászunk fel, a másik csapat Nyárádmogyorós fele a völgyben halad tovább. Szükségesnek tartom a plusz időt jól kihasználni, sok van a sóváradi Remeteségig, ahol ma esti szállásunk lesz. Úti készületeinket egy jó nyári zápor kíséri. Várunk amíg csendesedik majd, esőköpenyesen indulunk útnak. A zápor csak ijesztő volt, a köpenyt a nap hamarosan leszedi rólunk. A sár viszont velünk marad, elég bőségesen ragad a cipőnkre. A Tündérilona után a Mária-út jelzés balra felhág a domboldalra majd a gerincen halad. Engem ellop a völgy és a házikók kertek között egyenesen megyünk neki a hegynek. Az irány jó, kellemesebb az erdőben haladni. Legutóbb is erre mentünk, igaz azóta sokat változott az út. Ki is érünk a gerincre, merőlegesen egy útra. Itt egy rossz döntést hozok, habár előveszem a telefonomon a térképet. Az úton balra kellett volna térni én meg a jobbra irány mellett döntök. Igazán előre kell menni de ott nincs út, csak a sűrű bozótos sáros erdő. Persze az út messze elkanyarodik a mi irányunktól, de nem merem a sűrűt ösvény nélkül bevállalni. Haladunk is jó darabot a nemjó irányba, kacsintgatva a jó irány fele.

Gyönyörű tisztás közepén tartunk egy pihenőt, én elmegyek egy felfedező útra. Amint kilátok a fák közül rájövök, hogy Székelybere fele tartunk Mája helyett. El is végzem gondolatban a szükséges korrekciót, de rájövök, hogy pont azon a völgyön kell átvágnunk amelyen nem akartam leereszkedni. Szerencsére itt már szélesebb, járhatóbb. Bevallom a társaságnak, hogy kissé meghosszabbodott az útvonal, de semmi gond időben vagyunk, szép a táj kis kerülővel jutunk Májába. Nem baj, rendben van így helyeselnek a társaim, tényleg nem érzek neheztelést. Csak Kuszibácsi jegyzi meg röviden, hogy nagyon bátran mentem térkép és iránytű nélkül, mind utóbb kiderült a rossz irányba. De másképp nem láttuk volna ezt a csodálatos tisztást, tehát megérte erre kerülni. Ez a végkonklúzió, indulunk a jó irányba. El is jutunk Májába kisebb nagyobb akadályokon átvergődve, kutyák által megugatva.

A májai református templom egy domboldalon áll, a kerítésére mellett pad ülőkék vannak szerelve, itt pihenünk meg. Természetesen előtte elmondunk közösen egy imát, éneklünk is, kérve, hogy ezután minden jól menjen. Jó a csapathangulat egymásra tudunk figyelni, és a körülöttünk levő természetre is. Mája elég távol esik a világtól, könnyű a természethez tartozónak tekinteni. Biztonság kedvéért és a beszélgetés okán megkérdezzük a szomszéd gazdát, hogy merre a Mária-út. Itt a másik utcában, a sarok után. Most már biztosan jó irányba haladunk. Rá is találunk a jelzésre, ami természetesen két irányba visz. Rövid gondolkodás után elindulok egyik irányba. Egy nénike kiabál ránk, a tornácról. Hová igyekeznek?- kérdi. A búcsúba- mondom- Kolozsvárról jövünk. Akkor ne abba az irányba menjenek lelkem, mert arra Jobbágyfalvára jutnak. Onnan jövünk mondom, csak a hosszabbik úton. Akkor menjenek csak, most Márkod fele a rövidebb úton. Megköszönöm a szíves útbaigazítást. Biztos vagyok benne, hogy a kérésünk hívta utunkba a nénikét, aki nem hagyott a rossz útra térni. Köszönet érte. Márkod közelébe elérjük az aszfaltos utat, szerencsére nincs nagy forgalom rajta. Csendben beszélgetve haladunk át a falun. Fel is adok egy beszélgetős témát, amihez mindenki hozzá is szól. Kendő előtt egy pihenőt tartunk. Katinak a térde kezd fájni. Meg is jegyzem, hogy azzal nekem is gondjaim vannak. Ez hosszú témának bizonyul  és abban konkretizálódik, hogy megkér, tegyek kinezioszalagot a térdére. Nem szokásom kezeléseket folytatni de ez különleges helyzet, van is nálam szalag tehát vállalom a feladatot. Folyik a térd körüli téma, így felszalagozva jobban érzi magát, vidáman érünk Kendőbe. A templom előtt tér el az út Mikháza fele. Mesélek a 2016 -os utunkról Lázár Janival. Igazán Mikházán akartam megszállni, de nem találtam megfelelő szállást. Csak gondolatban érintjük ezt a különleges helyet, aminek valami ismeretlen vonzása van. Számomra nem marad ki az idén sem a Szakrális maraton majd odavisz egy hónap múlva. Kendő után emelkedni kezd az út és hamarosan megérkezünk Nyárádselye fölötti nyeregbe. Alattunk a falu ahol ebédre várnának, fölöttünk a Bekecs tető a kápolnával ahol akaratunk szerint ebédelni fogunk.

Egy ugrásnak tűnik csak, de tudom hogy nem oly egyszerű. Lendületesen indulunk neki a hegynek, igyekszem együtt tartani a csapatot, de látom a szakadást. Zsuzsival és Kuszibácsival jó tempóban haladunk a poros, köves úton. Ahol lehet átvágjuk a kanyarokat, kevés az erdő, kezd meleg lenni. Kati Szilárddal lemarad, néhányszor bevárjuk őket, de nagyon lelassultak. Úgy döntök, hogy majd fenn csoportosulunk újra, így mindenki megy a maga ritmusában. Zsuzsi ügyesen halad, az árnyékban rövid pihenőkkel, hamarosan felér a tetőre. Kuszibácsi követi, hamarosan hárman ülünk az árnyékot adó tető alatt. Visszalépek a lemaradtak után, Kati nehezen jön, Szilárd hozza a zsákját. Nem a legszerencsésebb helyzet, de gond nélkül felérnek.

Más világba jutottunk idefenn, megváltozik a hangulat körülöttünk, a táj messzire elvisz. Énekelünk, ebédelünk. Habár csak 1000 m -en vagyunk, más régióban érezzük magunk. Mintha 2000 m -en lennénk. Csodálatosan röpül az idő ebben a hangulatban, tovább kellene indulni. Nehéz. Látogatók érkeznek autóval, ez kizökkent, de nem könnyebbíti az indulás. Fotózkodunk, beszélgetünk, rajtuk is érzik, hogy kiszakadtak a mindennapi világból. Így van ez jól, ezért vagyunk itt. Erős a hely szelleme, a Hegy szelleme, nem hiába nevezik Szent hegynek.

Végre sikerül elindulni, az útjelző a magyarósi Tv átjátszó állomás tornya, ami mindenhonnan látszik. Feléje indulunk, valami turista jelzést követve. Nem egyszerű, mert sok az ideiglenes út, a festékkel is fukarul bántak. Szerencsére mindenik út lefele vezet, csak ne vigyenek el Szovátára. El is érjük szerencsésen a tornyot, úgy hogy előremegyek megkeresni a helyes utat, majd vissza csapathoz, hogy biztassam őket.

Nem akarok újabb tévedést mára, legyen csend és nyugalom. Az egyelőre nem jön össze. Elered az eső, szerencsére már az aszfalton vagyunk. Ez újabb hangulatot hoz elő. Én szeretem az esőt, főleg nyáron, enyhíti a hőséget. Kissé ázottan (öltözet és hangulat szempontjából) ér a csapat Sófalvára. Vásárlás a boltban, ami többé kevésbé fölösleges, de biztonságot ad a mai szállásra tekintve. A Remeteség nem hangzik túl bizalomkeltőnek, egyikünk sem ismeri belülről. Túl közel sincs a faluhoz, igazán én sem emlékszem a távolságra. A falu határán túl az út egyértelmű, de a csapat hangulata labilissá válik. Késő van már, ugyan sötét még nincs, de a felhők miatt gyenge a fény. Az út sáros az eső miatt és folyamatosan felfele vezet.

A mennyivanmég- mikorérünkoda -kérdések sokasága árad felém, amire nem tudok jó választ adni. Legjobbnak azt tartom ha előremegyek, leteszem a zsákom majd visszajövök segíteni. Valóban nekem is hosszúnak tűnik amíg meglátom a turult a Remeteség udvarában, pedig jó ritmusban haladok. Üdvözlöm az ott levőket, házigazdákat és a másik csapatot, majd indulok is vissza. Zsuzsit és Kuszibácsit hamar elérem, irányítom a házhoz a rövidítésen. Hamarosan Szilárd is megjelenik egyedül. Kati leült és nem akar jönni, nem tudott mit kezdeni vele, inkább otthagyta. Sebaj, menjen csak nyugodtan be a többiekkel a szállásra majd, én intézem. Szóval bekövetkezett a krízis állapot. Kiakadt estére. Reméltem megússzuk enélkül, de jó hogy itt a közelben történt. Futólépésre váltok az ösvényen lefele. Hamarosan megtalálom Katit, a földön ül és sírdogál. Csendben van, de látszik, hogy ereje végén van. Nem szólok semmit, felveszem a hátizsákját és hívom, hogy jöjjön. Intem, hogy induljon előttem. A szavak itt nem segítenek, az akarat átvitelt óvatosan kell kezelni, várok egy jó gondolatot a folytatásra.

Kati lassan megindul előttem, én a háta mögött énekelni kezdek.  Egy zsoltárt’ Ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel’. Kevés éneket ismerek, mégis teljes biztonsággal szólal meg bennem ez a hang, én csak kihangosítom. Néhány lépés után Kati hátrafordul és könnyes szemekkel kérdi –Honnan tudtad, hogy ez a gyerekkorom kedvenc dallama, éneke volt?-

Szóval megtaláltam a megoldást, a legjobbat. Az inspiráció működik, bízni és figyelni kell. Beérve a Remeteségbe egy önkéntes lány veszi kezelésbe Katit, elviszi lepihenni, mosdani, segít átöltözni. Szépen lecsendesedik, minden rendben van, látszik hogy megnyugodott, biztonságban érzi magát. Közösen vacsorálunk. Imádkozunk énekelünk. Hallgatjuk az atya csendes beszédét. Békében ér véget ez a mai zaklatott, izgalmakkal nehézségekkel teli szép nap.  Jó kis utat tettünk meg, felemelő élményekkel lettünk gazdagabbak, a szenvedés kijutott néhányunknak. www.strava.com/activities/1572773633

Mátyás Király zarándoklat a Mária úton: fel a Bekecsre

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.