100 mérföld tengertől tengerig. A tavalyi Istria blue kalandon fellelkesülve, decemberben vakmerően vágtam bele ebbe a vállalkozásba. A 2017-es év sikerei önbizalmat adtak, kicsit el is ködösítették a világot előttem. A szeptemberi térdműtétem után gyorsabbnak gondoltam a felépülést, reméltem, hogy elég időm lesz edzeni. A kocka már novemberben el volt vetve, amikor a 100 mérföldre iratkoztam. Nem vettem komolyan az aggályokat, teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy minden simán fog menni. Első edzéseim decemberben kezdődtek és elég nehezen mentek. Lassú voltam, merev, görcsös, ahogy a hosszú szünet után várható volt. A sok torna, nyújtás meghozta a gyümölcsét, kezdtem kiengedni, de az alapozás, a hosszú futások kimaradtak. A téli bükki futóverseny előkészítésén dolgozva, nem haladtam túl a napi 15 km távot, pedig legalább 40-eseket kellett volna futnom. A műtött térdemet féltettem, pihentettem, erőnlétem sem volt az igazi. Februárban már kezdett jobban menni, 30- asokat futottam, márciusban a várfalai edzőtáborban 38 km volt a leghosszabb táv, igaz nagyon nehéz havas terepen. Versenyen eggyen sem vettem részt. Optimistán vártam az Istria 100 m rajtját. Áprilisban meglódult a ritmusom, a Húsvét hajnali futás egész jól ment, Nyergesen útban Horvátország fele, először sikerült 6 perces ritmus alá menni. Jól éreztem magam optimista voltam.
Csütörtök délelőtt érkeztünk Umagba, Katácskámmal Csabával Andival és Cristivel. Habár hosszú út után voltam, erőtől duzzadva, lelkesedéssel eltöltve, jópofásodtam a versenyközpontban. Fog ez menni semmi kétség. A felszerelésem ideálisan volt összeállítva: új kompressziós nadrág, összehajtható botok tartóval, a terephez ideális cipő, a régi bejáratott futómellény, ultrakönnyű szél és esőruha. Szóval minden a legnagyobb rendben. Katácskám velem tartott ezúttal is mint szeptemberben Chamonixban. Ideális háttérerő számomra.
Péntek reggel Csabával futunk egy laza 5-ost, a tengerparton, jó tempóban, jó kedvel. Utánna pakolás, kaja, alvás, újból kaja. Pakolás ellenőrzése, öltözés, búcsúzkodás és indulás a versenyközpontba. A buzeti zsákom felpakolva minden lehetségessel, a futómellényem feltöltve minimális túlélő-kajával, géllel, magnéziummal, kesüdióval, körtével. Rég elkészítettem a programot, az időtervezést, minden pontra kiszámoltam az ideális és még elfogadható érkezési időt. Mindezt naponta ismételgettem, a napi futásokban az egyes szakaszokat szimuláltam. Elterveztem hol mit fogok enni, mennyit pihenek. Az időjárás pont olyan amit szeretek, szeles, enyhe napsütéssel, hideg éjszakával.
Délután 2 órakor ülünk fel Alival a buszra, integetünk az ottmaradóknak. A kaland elkezdődött. Másfél óra Labin városkáig, élvezem a tájat, tavaly éjjel haladtunk át, én is inkább aludtam, jó részén nem is jártam még. Korán érkezünk, több mint egy óra van a startig. Nem szeretem a várakozást, nem találom a helyem, beszélgetni sincs sok kedvem, legszívesebben nekiiramodnék. Végre elkezdődnek a beszédek, a lelkesítés, közeleg a rajt pillanata, mindenki várja az indulást.
Labin főteréről lefele indulunk, irtózatos iramban húz el mindenki mellettem, nagy fegyelemre van szükség, hogy el ne kapjon a lendület. Bírnák futni, de az nem lenne jó a további haladásra tekintőleg. Szerencsére rátérünk az ösvényre, ott már csökken a lendület, meg-meg állunk egy-egy szűkebb részen. Ez így kényelmes, megfelel a ritmusomnak. Rabac a tengerparton terül el, az üdülők között keringünk, kikötői kiskocsmák között, fogadjuk a tapsot, gratulációkat. Szerencsére rövid a napozó, elérjük a lépcsőket, majd nekilendülünk a hegyoldalnak. Végre mászás, ez nekem való. A botokat előkapom, élvezem a gyors váltást, rájuk támaszkodva nyomom magam felfele. A szél is elindul, valódi tengerparti, illatos, oxigénnel teli. Az hittem, hogy csak a hegyeken van jó levegő, és ez itt most nagyon tetszik. Igaz a tenger egyre mélyebben látszik alattunk, a panoráma kitárul láthatóvá válik a hatalmas öböl, amelyet Fiume, a hajdani Monarhia tengerparti nagyvárosa ural. Egész éjfélig élvezhetem majd ezt a látványt, a mai Rijekát különböző fényekben. Az első hegygerincen hamar túljutunk, ereszkedünk befele a Plomin öbölbe ahol a kikötőben vár az első frissítő pont. Megnézem az órát, az eltervezett ideális idő szerin érek a pontba. Idáig minden a legnagyobb rendben halad, erőnlétem jó minden végtagom ideálisan müködik.
Aránylag meredeken indulunk a kikötőből kifele, a távolban megjelenik a Vojak, az Ucka hegység legmagasabb csúcsa, amit éjfél környékén kell majd elérnem. A gerincre kiérve igazi hideg, hegyi szél fogad, a Nap lassan bukik le a Vojak mögött. Gyönyörű a látvány, de ideje a polárt és a fejlámpát elővenni. Hosszú mászás kezdődik, rövid ereszkedésekkel- kacskaringókkal tarkítva, sziklás, kitett részek és erdős védett részek váltják egymást. Hatalmas a különbség az erdő és a hegygerinc között, más a levegő, más a hőmérséklet, az erdő elálmosít – a gerinc felvidít. Hosszú keringőzés után botlok Prodolba, az erdei támaszpontba, ahol épp csak egy kis vizet vételezek. A tavaji kajamizéria nem jelentkezik, idáig minden rendben látszik. Igaz nem nagyon volt még szükségem semmire. Megittam már egy gélt, elővettem a másikat. Felfele előzök, lefele visszaelőznek, a szokásos játék, már rég megszoktam. A Vojakon levő torony fényei bújócskáznak velem, egyenesen feléje haladok, majd hirtelen eltér a jelzés, levisz egy völgybe,majd újból fel. Többször mint reméltem, kezdem megunni. Ezen a részen nem jártam tavaj, akkor hamar megmásztam a Vojakot, miután a torony fényeit megláttam. Most sehogy sem akar közeledni. Kezdődik a zaj a fejemben, hogy miért így kell menni, mennyi van még, talán változott az útvonal. Persze haladok rendesen és tudom, hogy közeledek az első holtpontomhoz, a 30 km környékén. Megjelenik a hó. Sokat vitatkoztunk rajta, hogy lesz-e hó vagy sem. A tavaly havazott, rendes hózápor fogadott a gerincen, de a sziklák szinte szárazak voltak. Most nem havazik, viszont jókora hófoltokon kell átmászni. Elég kemények, nem süppednek, de vigyázni kell a csúszásra. A botjaimra támaszkodva, nyomom magam felfele, vagy sízéshez hasonló mozdulatokkal siklok lefelé. Nagyon élvezem, igazi magashegyi hangulatot ad, pedig alig érünk fel 1400 méterig. Éjfél után pár perccel állok meg a csúcs után szusszanni egyet. Ez az idő benne van a számításban, igaz már nem a legoptimistább változatban. Kis aszfalt résszel kezdődik az ereszkedés, majd be az erdőbe a hóval borított meredek oldalakon. Kimondottan jól fognak a botok, jó ritmusban ereszkedek, harántolok, keveset mászok is. Hop-hop hallom a hátam mögött, érkeznek a kék verseny első titánjai. Ők a tizenvalahányadik kilométernél vannak, túl a legkomolyabb emelkedőn. Félreállok, kiabálok, lelkesítem őket, nagyon jól jöttek ha idáig utolértek. Nekem is jót tesz a kiabálás. Sok szerpentin és csicsonka után előtűnik a Poklon frissítőpont. Tavaly itt alig álltam meg, most hosszabb időzésre állok be. Végül is az első maratonom már megvan, a többi 3 valahogy csak eltelik. Itt figyelek komolyabban a kajás asztalra. Néhány gyümölcs, bulira való rágcsálnivaló, cola és redbull a fő menü. Veszek egy teát és próbálom a proteinporomat feloldani benne. Megeszem végül kiskanállal, de a gyomrom nem szereti. Jó lenne kenyér vagy pogácsa de sajnos nincs, sajtot sem látok. Ez nem tetszik, de bekajálok abból ami van és indulok kifele a pontból. A kiszámolt időm határán vagyok, több időt töltöttem a pontban mint kellett volna, de nem gond. Innen Brgudac- ig gyakorlatilag erdei út és kevés ösvény van, nagyrészt egyenes és ereszkedő. Itt meg kellene nyomni a futást, hogy behozzam a lemaradást. Nem igazán megy, az izmaim lemerevedtek, iszok egy korty magnéziumot, az helyrebillent. A gyomrom azért már tiltakozni kezd, az ebéd óta eltelt jó 14, óra illene pótolni valami konszisztenssel. Előveszem a Stravat lássam hogyan haladok. 8 as ritmus laposon, nem túl gyors, de nem vészes, sajnos persze lefele sem javul. Lassan kezdenek utolérni a kék számosok. Csaba nagy örömmel kap el hátulról, jó erőben van, jól halad lefele. Később Alex üdvözöl ugyanígy. Köztes pont egy faluban (aminek titokban megörvendtem, hogy már Brgudac –bár tudtam, hogy nem lehet), egy kis sziklás, sáros mászás után, tovább kocogok az erdei utakon a az Ucka Nemzeti Parkban. Sötétben is látszik, hogy rendezett, kijelzett, karbantartott turistaúton haladunk. A verseny jelzése logoval ellátott kis zászlócska, aminek a tartójára egy foszforeszkáló szalagdarabkát is tettek, ami a lámpa fényében messziről látszik. Nincs gond a tájékozódással, jól lehet haladni. Valamilyen kulturotthon-szerü épületben van a frissítőpont Brgudac faluban, sokan vannak benn, alig lehet az asztalhoz közelíteni. Teát nem találok, a hideg víz összerántja gyomrom, gyümölcsöt eszek, az sem megy, édeset nem kívánok, érzem kezd hányingerem lenni. Ez igen rossz jel, mert a gyomorrontás nálam akár egy hétig is eltarthat, nem számíthatok gyors megoldásra. Valamit előkotorok a futómellényem vésztartalékából, elmajszolom a körtét kesüdióval. Az jól esik, kissé helyre is jövök tőle. Próbálok még enni, mert tudom hogy üres gyomorral nem bírok ki még 24 órát. Leülök pihenni, de az sem segít. Reszketni kezdek, pedig nincs hideg, rá sem bírok nézni a kajára. Lénárdék érkeznek, beszélgetek velük. Ügyesen haladnak, biztatom hogy csak bátran tovább. Magamat is biztatom, hogy ki innen, tovább mert ez így jobb nem lesz. Lépésben indulok neki a sziklás ösvénynek, tudva hogy a leghosszabb szakasz következik, a számomra legrosszabb időszakban. Reggel 5 óra van. A műtétem óta leszoktam a hajnali futásról, nem bírtam a hideg miatt a hajnali futásokat rendesen csinálni, kínlódtam, stresszes volt. Most ugyanazt érzem. Nem lesz könnyű folytatni. Az emelkedőn kimelegszem, jobban érzem magam. Sajnos lelassultam, érzem hogy nem húz a motor. Nézem a Stravat, 12-vel haladok a majdnem laposan. Az nagyon lassú, legalább 10 kellene. Legalább haladok, mondom magamnak. Otthon a városban sétáltam 9 es ritmusban, ez is az edzéshez tartozott, a lassú haladás ami alatt helyre tudom magam tenni. Itt az idő hogy koncentráljak, helyrehozzam magam lelkileg. Amire nem készültem fel, íme megtörtént. Eddig mindig megoldottam az ilyen krízishelyzeteket, most is meg fogom. Éneklek és mondom a Miatyánkot. Végeláthatatlanul, hogy ne tudjak az útra, az erőtlenségre gondolnom. Keservesen haladok, a gondolatok kavarognak. Nem vagyok felkészülve a folytatásra, ez világosan látszik. Mit nyerek és mit vesztek, ha végigcsinálom-ha feladom. Időm van végiggondolni minden változatot. Két srác beszélget melletem magyarul. Köszönök nekik. Megbeszéljük a kaja problémáját, ők is azzal küzdenek. Egyikük felajánl egy kis zacskó magot, neki van több belőle. Örömmel elfogadom eszek is belőle. Jól esik, újra nekiiramodok, új erőre kapok. Lassan kivilágosodik az erdő, kiérek egy sziklás csúcsra, ahonnan egy északi oldalon havas lejtő következik. A fejemben megjelenik a frissítőpont képe, közel kell lennie már, boldogan iramodok lefele. Persze amennyire az energiaszintem enged. Hamar rájövök, hogy még távol vagyok a ponttól, ez lehangol. A Nap első sugarai besütnek a fák közé. Ahol nem fúj a szél kellemes meleg van. Le is veszem a polárt és felveszem a Rupicaprás zöld rövidujjut. Jól is esik a meleg napsütés de nem tart 5 percnél tovább. Egy tisztáson befúj a szél és jól meghűt. Elzsibbad a karom a hidegtől, de jólesik a szél az a fajta ami energiát ad. Tűrhetően haladok, bár a ritmuson lassú. Még egy kisebb csúcs aztán a Gomila felé veszem az irányt. Lehangoló, hogy az útjelző táblán 5 órát ír. Tolom magam a botjaimmal, hogy fájnak a karjaim bele, haladok is, utolérek néhány kollegát, aki lefele elhagyott. Már látszik a Gomila, mégsem kellett 5 óra neki. Egy meredek mászás, egy gyors panoráma-nézés a tetején és indulok is lefele. Hamarosan megjelenik Trstenik, a Buzet elötti utolsó frissítőpont. A tavaj itt lehangoló látvány fogadott. A piros számos versenyzők feküdtek, ültek szenvedő arccal, szerte-szét, vöröskeresztesek ápolgatták őket. Most is van néhány közülük, úgy látszik ez a kritikus pont. Itt végre találok sajtot (kétfélét is), mohón falom magamba, úgy érzem emészteni is képes vagyok, langyos teát iszogatok hozzá. Leülök gondolkozni. A nehezén túlvagyok, de a táv feléhez még nem értem el. Ilyen ritmusban be tudom fejezni szintidőn belül, de ez a ritmus megöl. Az izmaim is merevek az ereszkedés már nehezen ment a bal térdem túlhajlítottam (azt ami nem akar hajlani), érzem hogy fájni kezd. Szóval mindent összevetve, jól nem jövök ki ebből a kalandból. A 100 as távot simán teljesíteném de a 170 re nem készültem fel. Ez van, itt szembesülök ezzel. Hogyan tovább? Veszem a telefont és azt teszem amit nem szoktam. Felhívom Katácskámat. Csodálkozik, de a hangomat hallva érzi, hogy komoly a dolog. Elmondom mi van. Azt mondja dönts úgy, hogy hosszú távon jó legyen. Megtetted amit akartál, túlvállaltad magad, nincs semmi bizonyítani valód. Igazad van mondom, nincs mért vállalnom a hősi halott szerepét, amit vasárnap délután Umagban el kell majd játszanom. Maradjak a szép élménnyel. Most ennyit lehetett, legközelebb majd többet. Meghozom a döntést, hogy Buzetben feladom. Odáig elsétálok, onnan kapok majd valakit ki elvisz Umagba. Nyugalom költözik belém, megszűnik a feszültség. Falok még valamit, majd kisétálok a pontból. Kényelmesen sétálok az erdőn- mezőn keresztül, már nem foglalkozom magammal. Elhatározom, hogy a többiekre koncentrálok. Felhívom Gergőt, hogy nézzen utánna hol jár Csaba. Csodálkozik ő is hogy hall, de helyesli a döntésemet. Ilyen telefonálós-sétálásban ér utol Andi és Cristi. Andi boldog, hogy jobban megy mint a tavaly. Kér, hogy vigyem fel a hegyre, mert az neki nem megy. Ez azt jelenti, hogy beszélgessek vele amíg felérünk. Neki mentális problémája van a mászsással, ezen kell túllendíteni. Fel is érünk, ott búcsút intek nekik, siessetek lefele-mondom- biztos jobban teljesítitek majd mint tavaly.
Sétálok Buzet fele, utolérnek- elhagynak, időnként belendülök egy rövid kocogásra. Ez a sebesség amit tudnék még tartani a következő 24 órában. A limitidőbe biztos beleférnék. Furdal az ambíció hajts rá, fejezd be. Nem – eldöntöttem, hogy Buzetben megállok és ehhez is tartom magam. Többször előjön ez a párbeszéd magamban (ki beszél kivel?), közben felérek arra a hegytetőre ahonnan Buzet látszik. Hosszú ereszkedés következik, van időn átgondolni mindent. Igazán nincs motivációm arra, hogy folytassam, nem akarok senkinek semmit bizonyítani, az egészségem szempontjából elég amennyit mentem. Két hónap múlva lenne sora a 170 -es futásnak most ennyi elég. Beérek a város határába, egy útszéli kútból jót iszok. Most jövök rá, hogy ez a víz ami a földből jön sokkal ízletesebb, mint amiket eddig ittam, ez valóban energiát ad. Miért nem ilyen vizet ittam eddig? A sportcsarnok előtt emberek állnak, nézik a futókat, tapsolnak, kiabálnak, a közelben egy focimeccs is folyik, egész sportos hangulat van. Amint beérek a pontba már hozzák is a zsákomat, belenézek, igazán nincs mit keressek. Első dolgom bejelenteni a feladást. Csodálkozik a nő, hogy miért, mondom fáj a térdem nem szeretnék rosszabbítani a helyzeten. Megérti mondja –még én is elhiszem, hogy így van. Kérdem hogyan jutok el Umagba? Lesz busz mondja, de nem tudni mikor. Elmegyek kajálni, mosdóba, majd körülnézek a szállítás után. Egy szervező pakolja a versenyzők csomagjait. Szívesen elvisz miután bepakolt, mondja pihenjek nyugodtan majd szól. Irigyen nézem a versenyzőket, akik jönnek és mennek, ismerős is jön és csodálkozik, hogy leállok. Nagy a kísértés, hogy folytassam, egyre nehezebb kitartani a döntésem mellett. Szerencsére vége a pakolásnak és indulhatunk. Kellemes beszélgetés alakul ki, igazi sportemberrel- hozzám hasonlóval- találkoztam fiatalabb kiadásban. Fut, tájfut, bringázik, segít a versenyszervezésben. Kellemesen telik az óra Umagig. Amint befordulunk a versenyközpontba, meglátom Katácskámat érkezni. Nagyon megörülünk egymásnak, bizonygatjuk, hogy jó döntés volt mindkettőnk számára. Én is úgy érzem nem sajnálok semmit.
Csaba Alexel együtt érkezik, az utolsó 20 méteren sprintelnek, jó hangulatban érkeznek, jó időt mentek, elégedettek. Csabával együtt megyünk a szállásra, fürdés, ruhacsere és amire álmomban sem számítottam szombat estére, hármasban elmegyünk pizzázni. Egész kellemes finálé. Andiék éjjel érkeznek, boldogak, hogy 2 órát levontak a tavalyi idejükből. Ali kell még megérkezzen. Közös reggeli, majd indulunk Alit várni. Rég elment az utolsó pontból, érkeznie kellene, de csak nem mutatkozik. Egy közös ismerős jön és mondja, hogy látta Alit fóliába csomagolva dideregni valahol. Ez nem játék, mondom Csabának, menjünk elébe. Futóritmusra váltunk, indulunk a pályán Ali elé. Jó 2 km után látjuk meg, elmélyült beszélgetést folytatva baktatnak a cél fele. Minden rendben mondja, de elég gyakran megáll. 43 óra után ér célba, boldog hogy teljesítette. Sörözik, beszélget egész nap, este mikor mi lefekszünk, ő még meglátogatja barátait. Nagyon fel van pörögve.
Istria Red. Kellemes tengerparti kirándulás lett a véres 100 mérföldes futásból. 170 km helyett csak 90. Jó ez így, régi hegymászó kollega mondta mindig, hogy a hegy megvár, ott lesz holnap is, nem érdemes túlfeszíteni a húrt azért, hogy beteljesísd az ambiciód, vagy megfelelj valaki elvárásának. Istria megvár, visszavár, kezdődik az új felkészülés.