2017 szeptember 3 Chamonix főutcája. Vasárnap reggel van forrong a hely, az UTMB versenyzői érkeznek. Az elit már megjött, a középmezőny második fele jődögél. Csabát várom, finisher mellényben, alaposan sántítva, tornáztatom a lábaim, hogy le ne merevedjenek. Kedves mosolyokat, gratulációkat, elismerő szavakat fogadok. Tegnap ilyenkor én futottam a folyosóban, kiabálás, bátorítás közepette, alig észrevehető sántítással 6.40 es ritmusban. Befejeztem az UTMB kistestvérének nevezett CCC ultrát, ami csak 100 km, de itt a trail világbajnokság keretében zajlik. Csúcson vagyok boldogság elégedettség szempontjából, a gödör mélyen fizikai erőnlét szempontjából. Ez extrém helyzet, ilyen vagyok, ez kell nekem, ezt keresem, ebből táplálkozok. Csaba érkezik, el van hervadva, de mosolyog, jó ritmusban szalad, 100 métere van még a célig. Álma teljesült, elérte amire régóta vágyott.

Kezdjük az elején. Csabával 2012-től kezdtunk együtt futni. Egy bukaresti út hajnalán egy benzinkút pihenőjében szól a telefonom- Csaba vagyok, egy közös ismerősünk adta meg a számod és azért hívlak mert szeretném a Maraton 7500- at lefutni, ehhez keresek partnert, vállalod-e? Vállaltam ott helyben, és elkezdtünk egy közös felkészülést. Megvolt két Maraton 7500 együtt, nekem az UTMB 2014- ben. Csaba most jutott el ide. Felfelé ívelő pálya sok akadállyal, nehézséggel, gyönyörű pillanatokkal. Így jutottunk el mindketten a hegyifutás világfővárosának számító Chamonix-ba, a hegyifutók világtalálkozójára. Ide kemény kvalifikácioval lehet csak bejutni, majd az induló résztvevők 30 százaléka kiesik, a finisher mellény a nemfutók számára is egy kultikus tárgy, viselője valakinek számít ezen a területen. Ez most mind megvan, más nem számít.

2017 számomra nem örömünnepek sorazataként, boldog díszmenetelésként indult. A 2014- es UTMB után bevertem a fejem a plafonba, jöttek a pofonok úgy nézett ki, hogy nincs tovább. Én tudom, hogy mindig van tovább és a pofonok is csak azért jönnek, hogy választ adhass arra a kérdésre, hogy -ezt te komolyam gondolod? Ha válasz igen, mindig kinyílik egy új kapu egy új út jön elő, új erő a rajta való haladáshoz. Ha a válasz Nem ..akkor nem tudom, nem is akarom kipróbálni..

2016 őszén szövődtek a tervek egy Chamonix-ban kicsúcsosodó klubprogramra. Szép elgondolások, inkább csak kiváncsiságból nézegettem az UTMB oldalamat. Változott a felület 2013 óta. Mikor belogoltam meglepetten láttam, hogy megjelennek az ITRA pontok, amelyek a következő évre való UTMB jelentkezéshez a rendelkezésemre állnak. 10 pont elég a CCC-re, az egy szép próba, érdemes jelenkezni rá. Megszólal a hang bennem, hogy fizikailag sehol nem tartasz, sánta, gyenge, merev vagy, esélyed nincs lefutni a 101 km-t 6100 m szinttel. Ez igaz, mondom de addig van 10 honap, fel tudok készülni. Persze a jelentkezés magában még nem jelent semmit, a túljelentkezés miatt sorsot húznak és csak azután végleges a regisztráció. Meglepetésemre Gergő fiam is jönni akar. Van egy kimondottan ifjúság számára készített versenyszám –YCC- arra regisztrál. Katácska- életem párja is lelkesen készül, hogy velünk tart. Így telik el a Karácsony. 2017 januárjában jön az email, hogy finalizáljam a regisztrációmat, Csabának és Gergőnek is hasonlóan. Tehát 3 Rupicapra tag futhat az Alpokban.

Indulhat a felkészülés. Kellenek a hosszú futások de számomra alapvető a mobilitás, flexibilitás növelése. Kellenek versenyek is, és kell egy kontrolpróba a felkészülés közepére. Így lett egy sorozat Vladeasa Xtrail sí és futás, Primavera és Aiud Maraton hegyifutás. Jól sikerültek, a kontrol az Istria 100, ITRA  verseny. Kitünően ment minden, erőnlét, sebesség felfele ívelt. Következett egy sorozat versenyszervezés, ahol nem az erőnlét, hanem a lelki állóképesség volt a legfontosabb. Itt jött egy figyelmeztető pofon. A bal térdem folyamatosan javult a 2015-ös síbaleset óta, de még távol állt a valódi formájától így a jobb vitte a nehezet. Eljött a pillanat amikor ezen változtatni kellett. Futás közben egy roppanás a jobb térdemben és minden máskepp folytatódik, mint addig elgondoltam. Június közepén tartunk, leállni nincs lehetőség, nem is lenne szabad, szaladni viszont nem tudok, bármilyen próbálkozás csak a fájdalmat növeli. A túrázás viszont megy, növelem a torna mennyiséget, az is javít a helyzeten. A Szakralis Maraton meg a roppanás elött volt, valószínüleg a lelki töltete vitt át rajta. A Mária Maraton viszont a roppanás után, 5 nap alatt futva már nem volt lehetséges. Bringán viszont igen, a társaság, a hangulat, a lelkiség átvitt a nehézségen. Türelem a kulcsszó, mondom mindig magamnak, körülöttem szinte mindenki kételkedett abban, hogy végig tudom futni a 101 km-t  az Alpokban. Persze hallottam azokat a hangokat is, akik a kételkedőknek feleltek: ne figyelj a látszatra, Zolinak megy sántán is, meglátod teljesíti amit elkezdett. Hála Istennek nekik lett igazuk. Közben szorgalmasan tanultam- végeztem a nyújtógyakorlatokat, a megtanultam a  kinezioszalagozást, állandóan figyeltem, hogy egyformán terheljem a lábaim.

Utazás Magyarországra néhány nap ott, majd az Alpok lábánal ismerkedek a természettel. Kirándulás keményebb ritmusban, torna, nyújtás. Összeáll a csapat, a helyszín Sixt, egy mesebeli kis falu az Alpokban, hatalmas sziklatornyok között. Itt találkozunk Zolival és Alpárral, akik a Yuppiride projet kereteben 1800 km-t bringázva érkeztek ide. A kisérőcsapat Ramona, Zsuzsa és Péter, lelkesen drukkol nekünk a nagy próba elött. Megérkezik Csaba is a családjával. Mindenki megvan a maga feladatával és a közös elhatározással, hogy végigvisszük amit elkezdtünk. Csütörtökön Csabával Chamonix-ban bolyongunk, felvesszük a startcsomagot, végigjárjuk a várost kostoljuk a versenyhangulatot, ismerkedunk, beszélgetünk a futótársakkal, a start-finis zónával, latolgatjuk az esélyeket, osztogatjuk a tanácsokat. Én már végigjártam ezt az utat, persze ahogy a bölcs mondja soha nem léphetsz ugyanabba a folyóba, az út is mindig más a lábad alatt, te magad is más vagy. Jól esik beszélni a múltról, tudván hogy nem sokat segít a jövőben, de hátha mégis. Az eső végig áztat, a hegyek alig látszanak, nézzük a TDS-es érkezőket elég fonnyadtak szegények, kemény éjszakájuk volt, hóviharral fenn, esővel lenn. Délután pakolás, pontosan kiszámolva, elosztva, beosztva, helyretéve mindent amire szükség lehet a 101 km alatt. Champex Lac a köztes pont, jókora csomagot készítek, amiből majd lecserélem, kiegészítem azt amit magammal viszek. Alaposan meggondolva ragasztok több méter szalagot a térdeimre, összekötve ezáltal a sípcsontomat a combommal. Utólag mérlegelve nagyon megérte ez a munka, a szalagozás sokat segített. Bőséges közös vacsora az egész csapattal, majd pihenés. Utolsó nyugodt éjszaka itt, így együtt.

Péntek reggel 5 kor ébredek rövid torna, nyújtás,  reggeli, majd indulás a csapattal a buszhoz ami átvisz az alagúton Courmayour-ba. Érzik a versenyhangulat mindenkin, habár lóg a lába az esőnek Les Houches–ban amíg a busz megérkezik. A hegy túlsó oldalán süt a nap, kis felhőfoszlányok úszkálnak az égen mint a képeslapokon. Rengeteg ember az utcákon, vagy futók vagy hozzátartozóik, vagy csak bámészkodók. Mindenki lelkes, boldog, sorban állunk a budinál, a startba való bejutásnál. Öt sorozatban indítanak 2050 versenyzőt. Ez számomra új, kissé idegesítő 30 percet várni miután az elsők elindultak. Fölöttünk helikopter köröz, filmeznek, lenn énekelnek kiabálnak. Beszédek hangzanak el, minket kiabáltatnak, számolunk, tapsolunk, ugrálunk.

Mozgásba lendül végre a tömeg körülöttem. Elkezdődik az utazás, időben-térben, a tájban és a lelkemben. Ezt szeretem az ultrafutásban, minden síkon folyik a cselekmény, történnek a dolgok, minden mindennel összefügg. A város utcáin szaladunk, egyesek tolakodnak, hogy minél előbbre jussanak, mások lemaradnak, pacsiznak a nézőkkel, akik kiabálnak, trombitálnak. Így jutunk ki az erdőbe, ahol lecsendesedik minden, mi is magunkba szállunk, az ösvény emelkedik lábunk alatt, jól lehet a botokra támaszkodva előre haladni. Egy szép kis tisztáson hatalmas tömeg torlódik össze. Mi lehet? Az első pont még távol van. Közelbe furakodok és egy vályút látok amelyen le kell ereszkedni egy szűk völgybe, majd  a másik oldalon ugyanúgy ki. Fenn a kék égig érő sziklák közt egy hatalmas színes kígyó kanyarog, kapaszkodik felfele. Igen, ez már az igazi hegyi-futás verseny. Megállok pillanatra a fák között, könnyítek a súlyomon, mikor visszatérek a tömeg még nagyobb. Ideje haladni, mondom és elindulok párhuzamosan az ösvénnyel, majd egy tétovázó futótárs elé beugrok. Így haladhatok tovább a sorral. Kötelező ritmus, nem kell gondolkodni, jól haladunk. Néha kilép valaki előlem, akkor néhány lépést meg kell szaporáznom, hogy felzárkózzak. Nem akarok semmiképp lemaradni, teret veszteni. A mászás mindig erősségem volt, most is kitűnően haladok. Lassan elérjük a Tete de la Tronche lapos 2584 m magas csúcsát. 1435 m-t emelkedtünk idáig. Királykőhőz hasonlatos terep, gyönyörű kilátás, előttünk az Alpok hófedte csúcsai, csak a Mont Blanc burkolózik felhőbe. Kedvesen üdvözölnek az önkéntesek a legmagasabb csúcson, majd széles gerincen indulunk lefele a Bertone menedékházhoz. Ez a rész különbözik az UTMB útvonalától, szép és nehéz egyszerre. A teljes szintkülönbség negyedét már megmásztuk, jól haladok, élvezem. Lefele is minden rendben, a térdeim bírják, néha pattan egyet a jobb, de a szalag tartja, a fájdalmon kívül nincs egyéb gond.

A Bertone háznál elteszem a botokat, a völgy aljáig nem lesz rájuk szükség.  A Bonatti házig nagyjából szinten halad az ösvény: kicsit le-fel, nem nehéz, gyönyörű a kilátás. Jó ritmusban futólépésben teszem meg, a kisebb lejtőket lendületből kifutom, a nagyobbakat kimászom. Arnuvaz kis falu, egy gleccservölgy aljában húzódik meg, jól bekajálok, géllel dúsítva a kenyeret, teát és sajtot. Elő a botokat, mert egy majdnem 800 m-es emelkedő következik. A múltkori versenyen ez volt a legnehezebb szakaszom, erősen rákészülök lelkileg. Lassan indulok, majd felveszem a menetritmust. A szint fele körül kezdünk eltűnni a felhőben. Ez jó mert a nap nem éget meg, de egy idő után a levegő kezd nagyon nedvessé válni a hágó közelében. 2200 fölött már mintha vízpermetet lélegeznék, kicsapódik az arcomon, szemem megtelik vele mindenem vizes lesz. A polár rajtam jól működik, nem érzem a nedvességet az egyre erősödő szél ellenére sem. Végre átlendülünk a hágón és ereszkedni lehet. A szél erősebb az elején, aztán eltakarnak a hegyek. Villanypásztorok és kolompolva legelésző tehenek között szaladok lefele. Bírja a térdem, örülök neki, jól haladok. Elérjük az erdőhatárt, a felhő még mindig rajunk ül, de már nem annyira vizes a levegő. Csak fű, fa és tehenek amivel találkozunk, de jól haladunk. Általában kisebb-nagyobb csoportok alakulnak ki, azonos ritmusú futókból, felfele nagyobb a csoport, lefele szétszakad, egy idő után ismerjük egymást, beszélgetünk.

La Fouly az a pont, ahol egy nagy kivetítőn azokat a filmeket játsszák amelyeket a szurkolók készítettek a versenyzők számára. A belépő versenyszáma válassza ki az épp futó videót. Ismerős alakok jelennek meg a hozzám tartozó videón, de nem tudom pontosan kik azok, nem is foglalkozok velük, eszem iszom és nyomás tovább. Nagyon figyelek a pihenőidőkre, minimálisra kell vegyem, egyrészt az izmok lemerevedése, másrészt a hőmérséklet miatt. Vizes rajtam a polár, kellemes amíg mozgok, amint megállok fázni kezdek, ez kiborít az egyensúlyból. Mozognom kell tehát folyamatosan. Aszfalt úton szaladok a Svájci  határ fele.(a pontban megkértek, hogy a lámpát tegyük fel, habár csak 6 óra van, de a köd miatt elég sötét a táj). Az autósok lelassítanak,nagy ívben kikerülnek, kivéve aki derékig kihajolva filmez, fotóz, kezet nyújt, biztat. Szóval barátságos a hangulat. A régi határállomáson Praz de Fort kis-faluban, lelkes kis csapat fogad, teával kávéval, vízzel kínálnak egy ház udvarában(természetesen kerítés nincs). A műutat elhagyva megkezdjük a mászást egy eléggé sáros ösvényen Champex Lac fele. Ez egy gyönyörü kis üdülő nagy tóval a közepén, az emlékeimben egy kellemes helyként él ahova a műútról aránylag hamar eljutottam. Hát itt az emlékek nagyon megcsaltak. Véget nem érő emelkedő, ereszkedő, megint emelkedő, patakvölgy sár, zuhogó eső. Ezek a jelenben vannak, és teljesen különbözőek az emlékeimben levő képektől. Sebaj, vár a csomag, plusz kaja száraz blúz, zokni, az erősebbik lámpa, mert ez gyengécskének tűnik. Idegesség vesz erőt rajtam, számolni kezdek, már rég meg kellett volna érkeznem, talán eltévedtem. Persze minden rendben van, az útjelzéseket folyamatosan látom, az előttem kígyózó lámpasort is látom, mégis valami belém állt és robbantani akar. Egyre zaklatottabb leszek, egy útkereszteződésnél kétszer is rákérdek az ott-levő önkéntestől a helyes útra, mégis tétován haladok, szó sincs már futásról, vonszolom magam az egyenes úton is. Valahogy semmi nem megy, nem értem mi van velem. Esik az eső sötét van, hideg szél fúj. Végre megjelenik a pont fenn valahol a magasban. Én úgy emlékeztem, hogy lefele kell ereszkedni hozzá. Az emlékek bolondot járatnak velem, és ez még csak a kezdet.

Megyek befele a pontba és keresem a csomagokat. Az egy önálló sátor kell legyen, tele önkéntesekkel, megnézik a számodat és hozzák a csomagodat, szólni sem kell, csak azt hogy merci. Hát itt ilyen nincs. Kérdem mindenkitől: hol vannak a csomagok? Bambán néznek rám, nem értik miről beszélek. Közben csomagokat látok egyeseknél, tőlük is kérdem: hol vettek fel. Egyik sem ért angolul, egy francia szó sem jut eszembe. Sorba veszek minden szervezőt. Ők sem értik mit akarok, egyik kaját ad, a másik vizet, a harmadik a számomat akarja elvenni, a negyedik le akar fektetni. Jön hogy üvöltsek, valószínüleg meg is teszem, hogy hagyjanak a hülyeséggel, adják már ide a csomagomat. Egy nővér kerül elő, kedvesen mosolyog, angolul kérdezi, hogy mi a gond, együttérzően megfogja a kezem és visz, hogy leültessen, Fáradt vagyok mondja, látja nem nézek ki nagyon jól. Ad egy injekciót és minden rendben lesz. Itt kiakadok, ezek mind hülyének néznek. Hirtelen lehiggadok, megfogom a kezét a szemébe nézek és elmondom mi a gondom. Ok mondja, megkeresi a főnőköt az megoldja. Jön is a főnök és elmondja, hogy az én csomagom Chamonix-ban van, ott vehetem at. Erre hirtelen megértem, hogy én tévedtem, ide nem hoznak csomagot. Már nem érdekel mi van ott, elég ami a zsákomban van, indulnák is tovább, de belémnyilal az éhség, eddig csak hisztiztem és nem ettem semmit, veszek egy kis kenyeret, teát nem találok(eddig mindenhol volt)valami rágcsálnivalot, narancsot és indulok kifele. Még rákérdek a következő pontra, persze azt sem értik, de meglátom a falra kiírva. Azt is meglátom, hogy nagyon megközelítettem a limitidőt. Eddig nem foglalkoztam vele, de ezután az első számu ellenségem lesz.

Mindegy, el innen erről a helyrol, itt valami nincs renden, megől, ha még ott maradok. Kimegyek megcsap a hideg eső, fázni kezdek. Előveszem a hanorákot rá a zsákra, így job valamivel. Fázik a kezem a botokon. Megállok levetkőzöm megkeresem a kesztyüket, ez persze zuhogó esőben az utcán, nagy kínosan felhúzom a kesztyüt, vizes kézre nehezen jön fel, beburkolózom a hanorákba aminek a zipzárja beszorul, bekapja az anyagot, se le se fel. Gyűl újra a feszültség bennem, de most már nem fenyeget a hisztéria, megláttam egyszer, többet nem engedem közel. Haladok az úton a botokkal a kezemben, habár futni kellene, de nem bírok. Ezt már rég észrevettem, hogy a térdem akkor a legroszabb, mikor ideges vagyok, szorongok. Ok. Meditáció. Légzőgyakorlatok. Lenyugszom, kezdem látni magam. Távolodok Champex Lac-tól, javul a hangulatom. Mi van az idővel? Lelassultam, biztosan gond lesz. Ki kell iktatnom ezt az aggodalmamat. Legyen aminek lennie kell. Magamtól fel nem adom, ha kifutok az időből akkor leállok. Nem számolok, nem aggódok, megyek amilyen sebességgel bírok. Amig sötét van lehetőleg óvatosan, hogy le ne essek, mert egy sérülés nagyon megnehezítené a dolgom. Segítséget kérek. A lelkileg hozzám legközelebb álló személytől, majd az Univerzumtól, majd mindenkitől aki tud és hajlandó segíteni. És a segítség megjön. Rövid időn belül minden megváltozik körülöttem. Eláll a szél-lehúzom a kesztyűt, eláll az eső-leveszem a hanorákot, ritmikusan nyomom a botokat és haladok előre, előzök, visszaelőzöm azokat akik az utóbbi órában elhagytak, egyre jobban érzem magam. Nem foglalkozom a távolsággal, az idővel a fájdalmaimmal. Figyelem a tájat így sötéten is. Szólok a társaimhoz, optimizálom a lépéseimet. Egyre jobban haladok.

Így érek be Trient állomásba. 35 perc van a limitidőig, mondja a bemondó, siessen mindenki. Ennek ellenére iszok 2 teát, eszek mindenfélét amit találok(dínyét is amit eddig sehol nem láttam). Nyugodtan lépek ki a pontból és nekilódulok a Catogne felé vezető ösvénynek. Nem túl meredek mászás 890 m szint folyamatosan fel de jól járható az ösvény.  Kompakt csapatban haladunk, néha egy-egy lemarad, meglepően hamar érjük el a tetőt. Hosszú ereszkedés kezdődik. Valorcine a következő állomás, ahol már a napfény fogad. Itt is van meg 25 percem a limitidőig, a szervezők figyelmeztetnek, hogy lépegessünk. Eszek iszok, a nyugalmam visszatért, az idő szorítását érzem, de nem bénít meg ez a stressz, inkább csak ösztönöz, olyan mintha valami serkentő lenne, mikor rágondolok azonnal erőteljesebben lépegetek. Innen egyszerűbb a terep, akár szaladni is lehetne, de inkább a botokkal megyek, végig jó ritmusban. Col des Montets után egy ideig még a műúttal párhuzamosan haladunk, emberek felsorakozva az útszelén, biztatnak, szaladnak velünk. Átmenve az úton egy hosszú meredek rész következik, az utolsó napon változtatták meg az útvonalat az idő miatt. Lépegetek felfele, majd vad ösvényen lefele, sziklák, gyökerek között folyékony sárban. Újból fel majd újból le és még mindig nem vagyunk a LaFlegere fele vezető úton. Érzem megint az idő szorítását. Egy futóval találkozunk, aki nem versenyző, ő mondja, hogy siessünk mert még egy óra út van La Flegere-ig. Mennyi az idő? –kérdem. Fél tíz tehát egy óra negyed van a limitidőig. OK, gyorsítok amennyire lehet, mert keskeny, meredek az ösvény, előzni csak akkor lehet, ha az előtted levő félreáll. El is engednek többen, érzik rajtam az ízgamat. Végre meglátom az egyik sífelvonót, megnyugszom, hogy közel járok. Persze a pontig még van mit lépegetni felfele, de itt már széles az út  mehetek saját ritmusomban, nem zavarnak az előttem baktatók. Be is robbanok a pontba, épp csak leülök, hogy a botjaimat rögzítsem a zsákon, mert innen lefele szaladni akarok. Utolsó 8 km, itt ki kell adjak mindent magamból, nem érdekel semmi, a határig el kell mennem. Az érkezés a végső cél mögötte semmi nincs, csak odáig látok és addig nagyon kemény leszek magammal. Egy pohár víz, egy tubus magnézium majd nekilendülök az ösvénynek, ami meredek az elején, aztán úttá szélesedik majd megint köves- gyökeres- sáros ösvénnyé változik. Sokan vannak rajta, folyamatosan előzök, kiáltok, kérek, óvatosan félreállítok, ahogy épp adódik, de minden pillanatban ugrásra készen állok. Folyamatosan esik az eső, de eszembe nem jut megállni, felvenni a hanorákot kesztyüt. Szerencsére járt az ösvény, a felfele tartók készségesen félreállnak és bíztatnak, kiabálnak, tetszik nekik a ritmusom ami a századik kilométer környékén meglehetősen élénk. Lassan végetér az erdő és elöttem meghallom hogy Hajrá Tátus, Bravo Zoli bácsi. Gergő meletem szalad és filmez. Nagyon jól jösz, csak így tovább kiabál, Andrea a másik oldalamon. Katácskám is megjelenik álmodni, sem tudhatnék szebb finálét. Sűrűsödnek a szervezők, leállítják a forgalmat, kerítések között szaladok be a városba az ismert utcákon tolong a nép kiabálnak, kolompolnak trombitáznak. Alezz Zoltan, Courage Zoltan, Bravo Zoltan hallom mindenhonnan.

Megjelenik a kapu az -óriási  végcél- egy kanyar mögül, nem jön hogy higgyem: megvan, sikerült teljesítettem, megérkeztem. Katácskám átölel, szükségem is van, mert különbem összecsuklanék. Az adrenalin folyik még az ereimben, végigjárom a teret integetek, kiabálok, ismertnek, ismeretlennek, köszönök, mosolygok. Megkapom a mellényt, fotózgatunk a poszter előtt, Csaba családja is itt van. Fogy a véremből az adrenalin, kezdek sántítani, visszavedlek a megszokottá. Az út a csomagos depóig, majd az autóig, diadalút. Akik látnak szélesen mosolyogva sántítani, nagyon kedvesen üdvözölnek, kezet is fognak, gratulálnak. Ez több bármilyen díjnál. Katácska és Gergő támogat két oldalról, büszkén fogadják a szimpátia áradatot. Vissza a szállásra, ahol újra és újra el kell mesélnem a részleteket, a felemelő és lesújtó pillanatokat. Zoli és Alpár büszkék rám, Csaba még versenyben van, neki a legnehezebb részei következnek, ezután róla beszélünk, követjük.  Egész éjjel óránként figyelve hogy hol van, készen állunk a fogadására. Reggel indulunk Chamonix-ba. Az Ő feladata is teljesült hátra van a Zoli és Alpár projektjének a finalizálása. Túlléptünk mind magunkon. Indulunk Haza.  Otthon kapjuk meg az Alpár és Zoli csúcsfotóját a Mont Blanc-on. Teljes a siker.

Chamonix 2017

One thought on “Chamonix 2017

  • szeptember 7, 2017 at 12:45 du.
    Permalink

    Koszonom hogy megoszyottad ezeket az elmenyeket.Elvezet volt olvasni.

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.