1981 május elseje Radnai havasok, Puzdra menedékház. Szokásos tavaszi sízés, összeszokott társaság. A menedékház teli van, az idő borongós. Alig tudunk valamit sízni, köd havazás, csak a közelbe megyünk csúszkálni, nehéz tájékozódni a ködben. Ortodox húsvét közeleg, mi fenn a hegyen nem érezzük az ünnep hangulatát, nekünk az maga az ünnep, hogy a hegyen lehetünk.

Péntek délután az idő hirtelen megváltozik, kisüt a Nap a felhők szétszakadnak, meglátjuk a gerincet, a környező csúcsok ellenállhatatlanul vonzanak. Szinte gondolkodás nélkül ugrunk a síbakancsba, kapjuk a léceket a vállunkra és nekilódulunk a Galac lábának. Fel fel a gerincre a lábon, majd a Galac kuloárján fogunk besízni, ott ilyenkor jó a hó, eltévedni nem lehet. Ha ránk is jön a köd, leérünk a házhoz. Mindenki megbolydult a házban és elindult valamerre. Én Jóskával és Istvánnal baktatok felfele a Galac lábán, a zsnepfenyők közötti keskeny ösvényen. Jó a hó, nincs se hideg se meleg, ideális idő a sízéshez. Nagyon ki vagyunk éhezve erre a sízésre, hisz 3 napja rostokolunk a menedékházban. Hat óra fele lehet, mikor a Galac láb felélnél tapossuk a havat, süt ránk a Nap élvezzük a tájat, beszélgetünk és jó tempóban haladunk felfele. Előre élvezzük a következő ereszkedést. Sokszor megsíztem már ezt a kuloárt, nem túl meredek és elég széles ahhoz, hogy semmilyen gond ne árnyékolja be élvezetünket. Így érünk a csúcs közelébe 2000 méterre. A Galac csúcs egy nagy szénabugjához hasonlít aminek a tetejét lelapították. Kiérve a gerincre, jobbra kell fordulni, lemenni a nagy kőig, ott megint jobbra fordulni és besuhanni a kuloárba. Egyszerű, behunyt szemmel is, bármikor meg tudom tenni. A gerincre érve, hirtelen változik a világ. A túloldalról hatalmas szél csap meg, ami egyelőre nem jelent semmi gondot, mert úgyis vissza kell jöjjünk az északi oldalra, itt szélárnyékban fogunk ereszkedni. Sajnos a szél nem jár magában, hatalmas sűrű fekete felleget kerget, ami pillanatok alatt eléri a gerincet és körülvesz minket. Igazi hóvihar közepén találjuk magunkat, sapka- kesztyű- síszemüveg rögtön a helyére kerül, nincs semmi gond. Utólag elgondolva, ezen a ponton az lett volna a legjobb döntés, ha visszafordulunk a nyomainkon és gyalog visszaereszkedünk a Galac lábán amerre jöttünk. A zsnepfenyő megvéd és mutatja az utat viharban is.

De nem így döntöttem. Egyértelműen én voltam a vezéregyénisége ennek a csapatnak, vakon követtek, elfogadták minden döntésemet. Én egyértelműnek ítéltem a helyzetet, mindenáron sízni fogunk, ha már idáig felmásztunk. Világos van, nem lesz gond leereszkedni, akkor sem ha a felhő betakar. Tehát előre a gerincre, ott jobbra le a kőig, újra jobbra be a kuloárba. Egyszerű feladat, tehát fel a léceket és indulás. Lassan ereszkedünk, hogy látótávolságban maradjunk. Idáig irányítottam én a történéseket. Kiérve a gerincre, a hófelhő közepébe jutottunk, sötét lett körülöttünk, a hó porzott. Nem is annyira a felhőben levő hó, hanem a szél a talajról tépte fel a hódeszkákat és csapta hozzánk. Ez a nyomok szerinti visszavonulás útját láthatatlanná tette, pillanatok alatt eltűntek a nyomaink. A szél forogni kezdett, az iránya másodpercenként változott tehát a szélirány szerinti tájékozódási lehetőség is megszűnt. A Nap is láthatatlanná vált, a terep itt különben is egyhangú, a nagy kövön kívül nem sok jellegzetes domborulat van benne. Szóval cselekedni kell, lehető leggyorsabban kikerülni ebből a hózivatarból. Ereszkedni kezdünk a Kő fele. Kb. 2 perc alatt kellett volna elérjük, de nem mutatkozik. Jobbra tartottunk, gondolom, lehet elmentünk már mellette és már benn vagyunk a kuloárban. Feltételezem és remélem, tehát siklunk tovább, hogy mihamarabb kijussunk a hóviharból. Néhány perc múlva tényleg csendesedik a szél, a felhő továbbra is beborít de nem tűnik veszélyesnek a helyzet. Látni még nem látok, tehát tovább ereszkedünk. Fölöttünk tombol a vihar, de jó hogy kijutottunk belőle. A hó kérgesebb mint reméltem, mintha a Nap sütötte volna meg, a kuloár sem a megszokott lejtésű és formájú. Túlmentünk valószínűleg a Negoiescu csúcs fele- gondolom – és igyekszem korrigálni az irányt. Valahogy nem stimmel a hely. Nem találom a jól-ismert sziklákat, kiálló törpefenyőket. A hegyi tájékozódási protokoll az mondja: állj meg, tájékozódj, térj vissza addig a pontig, ahol biztosan tudod hol vagy. Így is teszek. Szólok a fiúknak, hogy rossz irányba ereszkedtünk, vissza kell másznunk, megtalálni a helyes utat. Amit fölöttünk látunk az viszont egyáltalán nem biztató. A vihar tombol, sötétség van, nincs ott semmi keresnivalónk. Próbálom az északot betájolni a belső iránytűm szerint, de nem megy, minden irány északnak tűnik. Nyilván mágneses komponense is van ennek a viharnak, az bekavar. Nincs más hátra mint előre, mármint felfele nem lehet menni, csak lefele. Neki is iramodunk, kis ívekben ereszkedek, a fiúk követnek lefele az ismeretlen völgybe. Valamennyire látni is lehet már, de csak annyit tudok megállapítani, hogy ebben a völgyben még nem jártam. Ez eleve furcsának tűnik, hiszen az Anies és a Galac között minden kis katlanban, völgyben, kuloárban jártam már. Ez valami más, de a tudatomban nem jelenik meg az a lehetőség, hogy a hegy déli oldalán vagyunk, az északi helyett ahol a menedékház áll. A déli oldal teljesen ismeretlen számomra, csak hallomásból tudom, hogy a völgyek szépek és nagyon hosszúak, sokat kell menni az első faluig. Viszont hirtelen tudatosul bennem, hogy bárhol is lennénk, le kell jutnunk az első emberlakta településre, a hegyen nem maradhatunk. Határozatlanságnak nincs helye, megállni nem szabad. Átérzem teljesen a felelősséget és ez erőt ad. Tudom, hogy olyan kaland lesz amiben még nem volt részem és tudom, hogy nem adom fel. Kis tanácskozást tartunk, én elmondom  mi a helyzet, ők tanácstalanok de bíznak bennem. Minden rendben van, mondom biztosan keresni fognak, ha látják, hogy sötétedésig nem jelentünk meg. Biztos tüzet gyújtanak, figyeljünk nagyon, és ereszkedjünk tovább. Megállni nem szabad mert megfázunk, amíg mozgunk biztonságban vagyunk.  Közben a síléceket a vállunkra vesszük, mert a sötétség teljesen úrrá lesz a tájon, csendben baktatunk az egyre lágyabb hóban lefele. Sziklák következnek, amelyek között le kell ereszkednünk, patakot hallunk csörgedezni. A patak mindig levezet a faluba, csak nehéz követni. Letesszük a léceket csak a botokat tartjuk meg. Jól megfigyelem a helyet, hogy világosban könnyen megtaláljam majd. Megszabadulva a lécektől belemegyünk a patakmederbe, találunk egy drótkötelet is, valószínűleg az erdőmunkások használhatták valamikor. Ereszkedünk, érezzük hogy a hőmérséklet nő, tehát csökken a magasság, nő a biztonságérzetünk is. Én hatalmas erőt érzek magamban, mintha valami új költözött volna belém. Villámgyorsan hozok meg minden döntést, hangosan beszélek, énekelek, verset szavalok. Fontos a fiúkban tartatni a lelket. Nincs is idő gondolkodni, mert a terep nem engedi a szellemi eltévelygést, jelen kell lenni maximálisan. Egyre barátságosabb vidékekre érünk be, az erdőbe ami véd, majd egy utat is találunk. Lassan a hajnal is derengeni kezd. Erősen tőr rám egy érzés, hogy szép az élet, megharcoltunk érte. Hatalmas a jókedv, egy kalandos, veszélyeknek kitett éjszaka után erősnek és boldognak érzem magam. Megérkezünk az első házhoz, bekopogok, ijedt arc jelenik meg az ablakban és kerget minket, tűnjünk el ne zavarjuk őt. Rendben, haladunk tovább. A következőnél egy jóságos öregember nyit ajtót, ránk-csodálkozik, megkérdi honnan jöttünk. A Puzdra menedékházból mondom, szó nélkül betessékel a házba, felszítja a tüzet, hogy jó meleg legyen, szól hogy vetkőzzünk le és tegyük a ruháinkat száradni. Takarót ad mindnyájunknak, és egy-egy csésze meleg tejet. Nyugalom és béke sugárzik belőle. Fiúk-mondja- Tekintsetek úgy a további életetekre, hogy most születtetek másodszor. Sokat jártam a radnai hegyeket, ismerem a szeszélyeit. Nagyon jól döntöttetek, hogy erre jöttetek le, mert különben, semmi esélyetek nem lett volna.

Új élet, feltámadás – az akkori szavak most 36 év után tudatosulnak bennem, miután a Galac csúcs alatt a mostani társaimnak és a fiamnak elmeséltem e történetet. Nagypéntek éjjelén történt mindez velem, és szombat reggel azt mondja valaki, hogy újjászülettem.  Most nyer értelmet mindaz amit akkor átéltem.

A történet nem ér itt véget. Kipihenve magunkat vissza akartunk térni a menedékházba.  Az öreg határozottan ellenezte, hogy azon az uton menjunk amin jöttünk. A vihar fenn még mindig tart, kerüljük meg inkább a hegyet. Menjünk el busszal Borsára és úgy menjünk fel a házhoz. Megfogadva a tanácsát, utra készülődünk. Neki szekere és lova már nincs, de beszél a menyével, hogy vigyen le minket a főutig, mert 14 kilométert legyalogolni műanyag bakancsal a lábunkon nem lesz nagy élvezet. A menyecske vállalja is, jól megkéri az árát, amit szerencsére ki tudunk fizetni, mert a nyakamban log a pénzeszacskóm amiben van annyi pénz. A főuton a buszmegallóban álldogálunk de hamarosan jön is a szentgyörgyi busz, amire felülünk. Nyilvan furcsák vagyunk, mindenki ünnepien öltözve, mi pedig kiránduló felszerelésben, műanyag síbakancsban viritunk ott. Egy férfi telepszik mellém, érdeklődik honnan hova utazunk ilyen szerelésben. A történetünket végighalgatva meghív a szentgyörgyi lakására, mert ünnep van ők csak ketten vannak, örül, hogy az Isten vendéget küldött hozzájuk, ilyen körülmények közt, hát ünnepeljünk együtt. A felesége is nagyon örül és ellát ott minket minden finomsággal amit az ünnepre készített. Mesélnek az életükről, a gyerekeikről. Az ahogyan ott akkor befogadtak minket, csak most ilyen távlatból kezd világossá vállni, hogy kit is láttak a mi képünkben, kit is fogadtak be a mi alakunkban. A hit az egyszerű emberekben erős és gyakorlati. Most miután zarándokként átéltem sokszor a befogadás örömét, mindkét oldalról, most értem meg azt az örömöt, amit azok éreztek abban az ünnepi hangulatban. Azt hogy megadatott nekik, hogy valakiket akik a halálból menekültek, befogadhassanak és segíthessenek. Vasárnap húsvét hajnala a szentgyörgyi buszmegállóban talál, délire eljutunk Borsára. A menedékház lakóinak nagyrésze már indul hazafele, de nagy örömmel üdvözölnek, elmondják, hogy nagyon haragudtak ránk, hogy azon éjszakán senki nem aludt, mindenki minket keresett, szombaton felmentek a gerincre és ott is kerestek, addig amíg valaki az Anies völgyében megtalálta nyomainkat. Akkor megnyugodtak, hogy valószínüleg rendben vagyunk.

A kalandtársaim rögtön szedelőzködnek, hogy mielőbb induljanak hazafele, én még maradok, hogy a síléceinket megkeressem. Egész expediciót szervezünk, de sajnos nem találjuk meg őket. Újabb expediciót kell szervezni, ezúttal a déli oldalról. Mindenképpen vissza akarok menni, hogy az öregnek valami ajándékot vigyek, megköszönjem a segítséget. Kiderítettem hogy számára a patkószeg lenne a legnagyobb kincs, mert nem tud sehogy hozájutni és a faluban ő patkolja a lovakat. Sikerült beszerezni és valóban nagy örömet szereztem vele. Örömében annyi túrót, ordát, sajtot adott, hogy az jóval fölülmúlta a szeg árát, de az számára többet ért az aranynál, mint ajándék mint gesztus. Nekünk meg az életet jelentette az ő gesztusa amivel befogadott, akkor mikor erőink végén jártunk. A síléceinket megtaláltuk, néhány méterre feküdtek egy széles uttól, amelyen akkor nem járt senki csak a juhászok használják mikor a nyájat a hegyre terelik.

Így kerekedett ki ez a húsvéti kaland, akkor megígértem magamnak, hogy a hegyhez hűséges leszek és hálás, hogy magához engedett, de nem tartott magánál. Megígértem, hogy átadom azt a tudást amit összegyűjtök, azoknak akik a hegyen járnak, hogy biztonságban és örömmel végezhessék e kedvenc tevékenységüket.

Ezen történet megírásának impulzusa Pünkösd vasárnapján akkor jelent meg, mikor azon a helyen ahol régen megtörtént, elmeséltem a történetet futás közben. Akkor megéreztem, hogy amit most csinálok kapcsolódik ahhoz, amit akkor átéltem, ahhoz amit akkor kaptam és része annak a feladatnak amit akkor rám-bízott az, akit akkor én még nem ismertem, csak sejtettem a létezését. Sokáig homályos volt a feladat, a küldetés, de egy ideje gyorsan tisztul minden előttem. Örömmel teljesítem most, itt, azt ami azóta is adósságom.

Húsvéti Történet

4 thoughts on “Húsvéti Történet

  • június 6, 2017 at 7:31 du.
    Permalink

    Köszönöm szépen Zolikàm ez a tanulsàgos történetedet !

    Osztiàn Csaba.

    Reply
    • június 9, 2017 at 7:43 du.
      Permalink

      Zoli, szép szép, de én nem így emlékszem! Húsvét vagy pünkösd akkor volt, amikor Csernobil. Mert hát akkor is fent voltunk a Puzdrán. Ez inkább május elseje volt. Igaz, hogy utánnad te vezettél minket, de még ma is úgy vélem, hogy lett volna időnk visszamenni, mert hóviharra sem emlékszem, inkább kődd volt és hatalmas hideg, féltünk a megfagyástól, ezért meneteltünk egész éjszaka. Az erdő foszforeszkáló fényét véltük a menedékház tűzének, és ez is megtévesztett minket. A Románszentgyörgyi embernek pedig igen nagy családja volt, emlékszel, hogy körülültek minket a gyermekek? Akkor még nem értettem, hogy van ilyen: “ingyen kegyelem”, amit másoknak kell “továbbadnunk. Ami pedig akkori fogadalmunkat illeti, még mindig nem teljesítettük – vagy igen – Tudtommal még nem állítottunk oda egy irányjelzőt “kopjafát” ami útat mutat az eljövendő generációknak, hogy NE tévedjenek el. És igen mindnyájunkat megváltoztatott ez a kaland. Emlékkezz csak vissza, hogy milyen más szemmel néztem én is a hegyet, amikor családjaink együtt meglátogatták a Galacot. Szerintem ezt is le kellene írnod!
      Jóska

      Reply
      • június 20, 2017 at 8:54 de.
        Permalink

        Nyilván az idő változtat azon a képen amit most magunk elé tudunk idézni. Biztos hogy Május elseje volt, ünnepnap, ami egybeesett az Ortodox Húsvéttal. Az eltévedésünk pillanataira is teljesen világosan emlékszem: erős szél volt, arcunkba vágta a havat, nyomaink pillanatok alatt eltűntek. A vélt fényekre is emlékszem, azt a tüzet véltünk látni amit a ház előtt gyújtottak valósan csak éppen a másik oldalon. A gyerekere nem emlékszem, csak a töltött káposztára és kalácsra. Azon a helyen ma sincs semmi útjelző, ott meséltem el a történetet és nagyon erősek voltak az emlékek. A múlt vasárnap ugyanolyan rossz időben, felhőben jártam arra a Galac csúcs másik oldalán, szerencsére nem tévedtünk el. Július 8.-án sok ember fog átszaladni azon a ponton, akkor jelezve lesz, hogy semmilyen körülmények közt el ne tévedjenek.

        Reply
  • június 7, 2017 at 5:48 du.
    Permalink

    Végre részletesen is “hallom” ezt a történetet. Köszönöm ?

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.