Istria Blue – 100 km tengerpartról tengerpartra a hegyen át

Futásban a hosszú az igazi, minél hosszabb annál szebb, annál több idő van beleolvadni a természetbe, kikapcsolni a normál élet impulzusait, elmerülni a saját ritmusban. Nem kell számolni mennyi múlt el mennyi van meg hátra. Ez az ultrafutás sűrített lényege. A 2014-es UTMB-m után folytonosan vágyom a még-hosszabbra. A 2015 februári balesetem után ez a vágyakozás erősen sötétbe került. Két év óta most érzem úgy, hogy kifele indulok a hullámvölgyből . A 2015 kudarcai és a 2016 gyenge eredményei megtépázták az önbizalmam. Az Isztria 100K volt a fény az alagút végén. Novemberben már beiratkoztam inkább a közösségért, mint az eredményért. Az edzések viszont nem nagyon mentek . Lassu voltam, fáradtam, töredékét csináltam annak amit magamtól elvártam. A nyugalom azért megvolt bennem, pihentem, tornásztam, nem erőltettem. Bíztam benne, hogy a kellő időre kellően megerősödök. Igazan a kitartásra edzettem. Február végétől hétvégenként hosszúakat futottam, versenyeken vettem részt. Vlegyásza Trail sí és futás, torockói kétnapos futásedzés, Primavera TR, közben bükki futások, majd az Enyed Maraton. Kezdtem belejönni, a mobilitásom is javult, erőnlétem is helyreállt. Egy hosszú hétnyi pihenő után útnak indultunk Horvátország fele. Valahogy minden a helyes edzés fele vezetett. A torockói edzésen köhögtem, nem bírtam hajtani. A Primaverán esett az eső a sár miatt kellett óvatosnak lenni. Az Enyed Maratonon elég nagyot estem, hogy egy hétig minden lélegzetvétel fájdalmat okozzon, úgy késztessen pihenésre. Mindez megadta a megfelelő ritmust, emlékeztetett arra, hogy eszembe ne jusson ráhajtani akkor mikor elkap a láz.

Elérkezett a várva várt nap estéje Umagban a versenyközpontban. Az addigi kitervezett, kiszámolt aktivitások után végre ott áll a csapat a versenyközpontban, készen a busz megrohamozására. Innen már csak egy út vezet- a célba befutni holnap ilyenkor. Jóleső izgalom vesz erőt rajtam, bizseregnek az izmaim nekiiramodnék már. A buszban lehetne még egyet szundítani, éjfélig sok van. Az út nagyon kacskaringós, a hold világít, a tájat fürkészem, nagyon változatos. Lovranban leszállunk, a tengerpart közelében kis téren van a startkapu felállítva. A zene ordít a startkapu körül gyülekezünk mind akik érkezünk lassan megtelik velünk a kisváros. Türelme senkinek nincs, szaladunk sétálunk melegítünk, várjuk az indulást. Kitűnően érzem magam minden elrendezve, tettre készen. Érzem hogy fontos események várnak rám az elkövetkező 24 órában.

Visszaszámolás véget ér és meglódul a tömeg, neki a hegynek a keskeny utcákon. Hagyom hogy menjenek, de a keskeny helyeken várni kell, túl a sor végére kerültem ahol már az első lejtőt lépésben kezdik. Én szaladni akarok, futok is lépcsőkön, sziklákon, gyepsétányokon fel, ki az erdőbe. Itt is előzők akit csak lehet, ne ragadjak be a lassúak csapatába. Végre jó társaságba kerülök és megfelelő sebességgel haladunk felfele az egyre meredekebb erdőben. Megjelennek a sziklás, sáros, gyökeres részek. A Királykő jut eszembe, mászás a Dianához. Újabb előzésekre kényszerülök mert lassulnak az előttem mászók. Ahol nem lehet előzni, fotózok a hátam mögött a tengerpart, a fények, a sziklák a holdfényben gyönyörű látványt jelentenek. Sajnos csak pillanatokra, de így is bevésődnek a képek az emlékezetembe. Kiérek a gerincre itt már fúj a szél, és valami nedves hideg fehéres jár a levegőben. Nehezen értem meg, hogy havazik. Ezen a vidéken nem szokás, a magasság itt a Vojakon csak 1400 m. Hóvihar a Adria parttól egy órányi mászásra. Szerencsére nem túl komoly a szél, és túl a csúcson már az erdőbe ereszkedünk befele ami megvéd a széltől.  Az ereszkedés lankásabb, hamar elérem az első pontot Poklan falucskában. Tele a sátor, Ali üdvözöl, aki előrefutott a jobb haladás reményében. Bőséges választék az asztalokon épp csak falok valamit és szaladok is tovább. Majd a következő pontnál bepótolom. Jól futható erdei út következik kiszaladom az emelkedőket is, haladok szépen alig néhány vitéz húz csak el mellettem, az emelkedőkön előzök. Újabb csúcs közeledik, a sötétben fölénk magaslik, hatalmas sziklák, keskeny ösvény, mintha a Bucsecsben lennék a Gaura völgyben. Itt újra előzhetek, élvezem a mászást, jó hogy nem vettem elő a botokat, nehezítené a haladásom. A csúcsot erdő fedi a hold elbújik a fák és felhők közé. Lefele indul az ösvény hamarosan megérkezek Brgudac falucskába. A pontban elég élénk a mozgás iszok egy meleg teát, kis keksszel és egy banánnal, elégnek tűnik, indulás tovább. Első számításom szerint valahol ezután a tájon kellene virradni, de semmi jele nem mutatkozik még. Jól haladok, órát nem néztem mióta elindultam. A mai napot maximálisan élvezni akarom. Ködös harmatos hűvös erdőben baktatok felfele, érzem, hogy erőim fogynak, a köd miatt émelyegni kezd a gyomrom. Vártam ezt a pillanatot de korainak tűnik. Biztos a köd kavar be. Elő kell venni a botjaimat, mert bizonytalanul lépkedek, egy esés  nem jönne most jól.  Le-fel kanyarog az ösvény, a keleti égboltot fürkészem, az első fénycsíkok már beszüremlenek. Hamarosan a Nap korongja is kiemelkedik a fák közül, egy csúcs keresztje alatt, érzem meg a Nap melegét. Vége a hajnalnak, felkelt a Nap, új életet érzek magamban is. Virgoncan szaladok lefele a csúcsról, a tarkómon a melengető Napsugarakkal. Trstenek falucska következik, a pontban alvó, ülő, kókadt versenyzőket látok, a piros számok a 100 mérföldre utalnak. Biztos lefárasztották magukat idáig, pedig a fele még messze van. Nem sokat foglalkozok velük , nekiindulok az újabb hegynek. Botokat kézben tartom, hátha szükség lesz rájuk, de nem sokat használom, inkább zavarnak. Hamarosan felérek az első rész utolsó csúcsára, itt megválok a botjaimtól, felfogom őket a zsákomra, hogy lehetőleg ne érezzem a jelenlétüket. Ruganyos lépésekkel ereszkedem a meredek ösvényen. Mintha a bal térdem is jobban hajlana, egészen belejött a mozgásba. Lankásabbá válik a terep, habár hosszú menetek vannak, megjelennek a kis falvak kőházakkal, kőkerítésekkel, kőtemplomokkal, elhagyottan és mégis gondozottan. Látszik hogy gazda emberek laknak erre-fele minden a helyén van még ha a munkások nem is látszanak. Tetszik a vidék néhány fotóra csak megállok. A láthatárt fürkészem, hátha meglátom a tengert, pedig tudom hogy messze van még. Eszembe jut az Inov8 szlogen az csak a látóhatár, nem a célvonal. Hát igen a célig még van bőven, nem is számolgatom, sem a megtettet sem a hátralevőt. Egyszerűen élvezem a haladást. Egyedül vagyok, senki nem előz meg, senkit nem érek utol.  Kivéve egy bekötött térdű srácot aki viszont velem egyenlő sebességgel sántikál, beszélgetünk a fordulóknál, jókedve van nem foglakozik a sérülésével. Egy hatalmas sziklafal után megjelenik Buzet városa, mélyen a völgyben. A táv felénél tartok itt lehet enni, inni, tisztálkodni. Jókedvűen ereszkedek alá a hosszú kanyargós ösvényen. Egy utcai kútnál jól megmosdok az felfrissít, énekelve érkezek be a sportcsarnokba.

Kiveszem a csomagom, egy italt keverek magamnak azt kortyolgatom mikor megjelenik Ali, elbeszélgetünk minden rendben jó hangulatban jól halad ő is. A kajás pultoz járulok, de nem nagyon találok megfelelő ételt. A rizsest választom de nem sokat eszek belőle, puliszka ízlik abból viszont nem adnak többet. Vizet vételezek, sajnos kóstolatlanul, a hordóból, inkább az a palackozottat kellett volna. Az majd 2 óra múlva derül ki majd. Csomagrendezés, mosdólátogatás és indulok is tovább, majdnem 2 órával vagyok a grafikonidőm előtt, egész jól jöttem idáig. Kellemes erdei úton haladok felfele kanyarogva le-fel mintha csak a Bükkben lennék. Megint egyedül, három emberrel találkozom a következő pontig. 300 körül vagyunk ezen a versenytávon ezen a szakaszon más versenyző nincs. A következőn már mind az 1200 áthalad. Messziről látszik a templomtorony a hegytetőn ahova el kell jutnom, de minden szögből meglátom mielőtt elérném. Hát így lehet a kilométereket beletenni a pályába. Szép az idő süt a nap, egy patakon is át kell gázolni, élvezem a mozgást. Nem futok már ki minden lejtőt, amit edzésen simán kifutnék, tartalékolom az erőimet. Egy maratoni táv még hátra van, ha majdnem kettőt már le is gyűrtem. A nap egyre melegebb, az erdő véget ér, a víz megmelegszik és elfogy, a hangulatom kezd megváltozni. Nincs semmi gond de a feszültség nő bennem. Elkezdek Miatyánkokat mondani egyhuzamban, így érem el a templomot aminek a tornyát messziről szemléltem. Itt vízzel kínálnak az önkéntesek (eszembe jut, hogy volt még egy önkéntes aki vízzel kínált és fölényesen elutasítottam). Van még 2,5 km a pontig, laposan és ereszkedőn, szaladni lehetne de valahogy nem megy, nem húz a motor. Nem gond, van idő, nyugodtan megérkezem Oprtalj falucska központjába. Ali már lakmározik, de én nem találok megfelelő kaját, nem ízlik semmi, iszok egy gélt, az sem ízlik, belekóstolok mindenbe, de valahogy nem találom amit keresek. Le is ülök amíg keresgélek, megmerevedve állok fel. Nem akaródzik indulni, pedig kellene, mert aki előttem jött már mind elment. Végül csak rászánom magam, de a futás nem akar menni, még lefele sem. Semmi baj, kellemes a táj elfoglalom magam, az út is könnyű. A motor csak nem akar húzni, egy helyen el is tévedek eltűnnek a zászlócskák az út mellől. Vissza kell fordulnom, szerencsére hamar megtalálom a helyes utat keveset kavartam. Groznjan már közel van, de a rosszullét elfog szédülök, nem bírom a vizet meginni, se enni valamit. Nincs más hátra mint előre, mondom magamnak, gépiesen lépegetek és mondom a Miatyánkat. Ez a Szakrális Maraton alatt vállt szokásommá, hogy olyan helyen ahol nehézségem akadt, elkezdtem mondani, addig amíg meg nem oldódott. Tudom, hogy nem a racionális gondolkodásom fogja a helyzetet feloldani, mert aszerint itt semmi keresnivalóm nincs. Az a sok aggodalom, gond és egyéb hülyeség viszont elzár a helyes megoldástól. Tehát a Miatyánk az egyetlen megoldás. Így nem marad másra se időm se figyelmem csak lépkedek előre. Egyébre nem is kell, lassan beérek a faluba. Bringások száguldoznak, majd leütnek, elmegyek a pont mellett, meg kell kérdezzem hol a kaja. Persze itt is csipsz kola redbul és ehhez hasonlóak vannak. Meglátok egy üveg buborékos ásványvizet, veszek mellé egy szelet fekete kenyeret és elhúzódok egy sarokba táplálkozni. Persze nem akar lemenni a torkomon, de türelmesen, szép lassan egy szelet almát is megrágok. Kissé kienged a görcs a gyomromból, a budira is ellátogatok. Kellemetlen hely, még ajtó sincs a budin a kultúrotthonban, a dohányfüst viszont beszüremlik ami erősen zavar most.  Végre rászánom magam az indulásra, semmit nem veszek magamhoz, kissé kacsázó léptekkel elindulok a száguldozó bringások között. Csodálatomra lelassítanak és köszönnek, integetnek. Barátságosabbá vállt a világ köröttem. Még néhány Miatyánkat, elmondok de érzem, hogy gyorsul a lábam. Futni még nem bírok, de a gyomrom rendben van. Mellém szegődik egy romáén srác kérdi, hogy jöhet e velem. Elkezdek mesélni neki, egészen helyrejövök, látom ő rosszabb állapotban van nálam. Közben lemegy a Nap a tenger fölötti felhősávban, érdekes látványban van részem, örülök hogy láthatom a tengert is, rövid időre. Lassan sötét lesz és futólépésre váltok, a srác tartja a ritmust, látom hogy nehezére esik, a lába fáj, de abból amit elmondott, komolyabb baja nincs tehát a futás jót tesz neki. Így érünk be Buje városába az utolsó pontba. Itt kapok egy banánt és 3 pohár szénsavas ásványvizet, egész jólesik. Nem pihenünk, hívom a srácot, induljunk tovább. Kiérünk a városból és egy bányán, külszíni fejtésen keresztül haladunk, még jó hogy sötét van, a talaj azonban alattomosan veszélyes, nagyon vigyázok a bokámra és minden lépésemre. A  bánya után szántóföld következik, az sem jobb semmivel viszont érzem hogy felgyorsultunk. Utol is érünk 3 srácot akik egy rövidebb pályán szaladtak, ez a szakasz már közös mindenki számára itt többen vagyunk. Továbbra sem vagyok hajlandó szaladni, de a srác egyre az óráját figyeli és mondja, hogy a ritmus nagyon jó ha így tartjuk akkor 11 előtt beérkezünk. Én 12 re számítottam tehát még a grafikonom előtt vagyok egy órával. Közben edzésstratégiákról beszélek, a fiaimról mint élsportolókról, az klubunkról, és mindenféléről. Lassan szaladni kezdünk, előzünk, egyre jobban érzem magam. Mennék gyorsabban is, de nem akarom a srácot cserben hagyni. Eszembe jut a z UTMB finise, mesélek is róla énekelek is magamban. Gyorsan közeledik a célkapu, már tapsolnak én ordibálok, hogy hej hej így szaladunk át a kapun. 22 óra 50 perc kitűnő eredmény a körülmények árnyékában. Gratulációkat fogadom, kis adminisztráció a csomaggal és indulok is a szállásra mert fázni kezdek. Vincent elkísér, viszi a csomagomat, én meg lelkesen mesélek. Fürdés, vacsora, sör, mind egy hosszú nap után illik, aztán irány az alvás. Teljesen normális éjszaka után reggel frissen ébredek. Ali egy kis levezető futást ajánl a tengerpartra. Neki is lendülünk, úgy belejövök hogy 10 km lesz belőle. Jobban érzem magam, mint az idei maratonok után. Van még bennem erő tudok tovább fejlődni. Biztos vagyok benne ,hogy szeptemberig javul az kondícióm A CCC 24 óra alatt nem lesz gond, az az idei nagy cél tekintetében nyugodt vagyok hogy meglesz. Addig még sok kis és nagy kihívásra kell válaszoljak. Úgy érzem kiléptem az árnyékból a 2 éves szenvedés végetért. Sok Miatyánkat kell még elmondjak, hogy átlendüljek a megjelenő holtpontokon, és ez így van jól.

https://www.strava.com/activities/933739312