Szombat, szeptember 10. Korán kelek, még sötét van, nem akarom Gergőt felkölteni, a fejlámpa tompított fényénél öltözködök, veszem a zsákom, és indulok ki a ház elé. Néhányan már itt vannak, üdvözöljük egymást, az esti beszélgetések nyoma felvillan a tekintetekben. Én a kereszttel és zászlóval vagyok, teljesen természetessé vállt az elmúlt 15 nap alatt. A zarándokvezető kellékeket osztogat, hatalmas fémből készült díszes keresztet, keresztre feszített zászlót és egyebeket amelyek ilyenkor szükségesek. Nem voltam még soha ilyen hivatalos zarándoklaton, kíváncsian figyelem a külsőségeket. Soha nem voltam a híve a csak látvány kedvéért mutatott dolgoknak. Ami magamból megmutatok és amit nyilvánosan teszek, az mindig természetesen fakadt a belsőmből. Ezt nem érzem magaménak, vajon a többiek igen? Rövid szentmise, áldás, és indulunk is, örülök hogy mozgásban vagyok újra, a Stravat is indítom, ez az út is része a Szakrális Maratonunknak.
Énekelve halad a menet, kb. 20-an lehetünk, elfogadható ritmusban haladunk (ez nekem nyilván lassú) de jobb mint amire számítottam. Megjelennek az első napsugarak is, valahol a Duna felett emelkedik a Nap korongja a láthatár felé, elég ködös a táj, nem lehet teljességében élvezni a látványt. Pomázon mellékutcákon haladunk, egy játszótér mellett állunk meg kis pihenőre. Felnőttek tornásznak, a különböző fitneszgépeken, helyes életvitel, mozgással kezdeni a napot. Pomázt elhagyva a mezőn haladunk egy ideig, majd Budakalász faluba érünk. Szinte folyamatosan beszélek, mindig van valaki mellettem, aki érdeklődik, kérdez. A Csaba Atyával való beszélgetésemet fel is veszi a videós, aki végig kísér minket. Később egy katolikus rádió riportere interjút készít velem. Nagyon aktív ez a zarándoklat. Szakács Sanyival aki az Erdélyi Mária-út Egyesület elnöke, hosszasan elbeszélgetünk az utamról, a tapasztalataimról, a mozgalom fejlesztésének módozatairól a Szakralis Maratonról. Ő most hosszabb ideig Budapesten tartózkodik, innen igyekszik igazgatni az Egyesület dolgait. A munka vastagját Csulak végzi otthon, az ő érdeme ennek a Szakralis Maratonnak a szervezése is, minden háttérmunkával, kapcsolatápolással, logisztikai munkával együtt. Nélküle nehezen boldogultunk volna, így kedves ismerősként fogadtak mindenhol. Sok ilyen elkötelezett, hozzáértő és munkabíró emberre lenne szükség az Út építésében.
Gergő közben elindult és érdeklődik hol talál meg. Mondom az aktuális helyet, de azt nem tudom hol leszünk egy félóra múlva. Közben reggelizni is megállunk Budakalász falu egyik magaslatán, ahol valaha vár vagy templom állhatott. Néhány kő most is ott van belőle, de kegyhelyé alakították, parkot rendeztek körülötte, így kedvelt kirándulóhely lett, kilátó ponttá változtatták. Valóban csodálatos kilátás nyílik innen a budai hegyekre a Duna-partjára, Szentendrére, Budapestre. A HÉV vonala mentén folyatjuk utunkat, Csillaghegy fele haladunk. Gergő csak nem tud találkozni velünk, bújócskázunk, az ő logikája másként jár, mint a zarándokvezetőé. A lakótelepre érve csak egy útra térünk, Gergő is ránk-talál, együtt haladunk tovább. Az idő gyorsabban halad, mi lassabban haladunk mint reméltük, az út is hosszabb mint az eltervezett, 10 órára biztos nem érünk be. Nyújtjuk a lépést, növeljük a ritmust, de továbbra is kanyargós úton haladunk. Szebb így a táj, mint ahogy én jöttem a tegnap, de valószínűleg nem lett volna türelmem ezekre a vargabetűkre. Újabb csatlakozók jelentkeznek, Panni jelenik meg bringán, aki marosvásárhelyi lévén, sok éve már Budapesten lakik, majd Edit aki Gyergyóditró és Budapest között ingázik és holnap egy félmaratonon indul. Már a Duna fölött menetelünk az Árpád-hídon, hamarosan a Margitszigetre érünk Erika és Csaba vár ránk, az utolsó km-en, ők is csatlakoznak a zarándokmenethez.
Bevonulunk a szabadtéri színházba, ahol már javában folyik a Fiatalok a Keresztény Európáért rendezvény ami a Krakkói Katolikus Ifjúsági Világtalálkozó utórendezvénye. Szentmise következik, Csaba atya beáll a celebráló papok közé, nem tudom mi fog történni tovább. Részemről vége az útnak, ami itt történik nem kötődik szorosan hozzám. Amikor szervezni kezdtük a Szakrális Maratont, első gondolatom az volt, hogy milyen beszédet mondok majd itt a szigeten az érkezéskor. Azóta sok minden történt, most egyáltalán nem fontos az, hogy egyáltalán tudomást vegyen ez a társaság az ittlétünkről. Félrevonulunk beszélgetni, hagyjuk a dolgokat folyni a maguk medrébe. Megtettem amire vállalkoztam, itt állok a Margitszigeten, feladat teljesítve, jöhet a következő. Eláraszt a végetért érzése, a teljesítést követő üresség, tompaság. Megállítom a Stravat. 21,5 km-t mutat. https://www.strava.com/activities/706942132.
Sms jön, hogy jöjjek előre. Gondolom Csaba atyától( később kiderül hogy nem), be is furakodom az első sorokba, Csaba atya beszéde következik. A megegyezés szerint kihív majd a színpadra ha olyan a helyzet, ha nem akkor is mindenképp megemlíti a Szakrális Maratont. A közönség nagyon élvezi Csaba atyát, jó beszélő, magával tudja ragadnia közönségét. Várom, hogy rólunk is szóljon, de semmi. Közel állok hozzá, biztos vagyok benne, hogy lát. Vége a beszédnek, megtapsolják, visszajön, még mondani akar valamit. Na most-gondolom, de csak egy viccet mond és elvonul. A lengyel csoport jön a színpadra, énekelnek, én elindulok kifele, nem érdekel a többi.
Csabával, Erikával és Gergővel elindulunk a sziget egy csendesebb zugába beszélgetni. Jó messze járok már, mikor Sanyi izgatottan hív, hogy hol vagyok, mert szólítanak a színpadra. Már messze mondom, vártam eleget, nem történt semmi. Kb. 10 percbe telik amíg visszaérek-mondom. Akkor ne jöjjek, kapom a választ, amit normálisnak is tartok. Furcsa, hogy az ami az indulásnál legfontosabbnak tűnt, most az érkezésnél semmi jelentőséggel nem bír. Visszafutok időben az első hegyi maratonomhoz, 2009 októberében a Királykő sziklái között, az egész napos esőben, azon gondolkodtam, hogy mit fogok mondani, mikor este a színpadra lépek. Csodálatos gondolatokat fogalmaztam meg, óra kellett volna, hogy elmondjam a mi akkor a fejembe összegyűlt. Az érkezésnél már nem volt olyan fontos, amikor este majd a színpadra léptem az érmet átvenni, csak annyit mondtam hogy örülök és köszönöm. Most semmit nem mondtam, nem is voltam jelen. Más módon kell a mondanivalómat megjelenítsem, nem fogom hallgatásba burkolni az élményeimet, tapasztalataimat, megéléseimet, elhatározásaimat. Megtalálom a megfelelő formát erre. Most itt az ideje pontot tenni. Szép volt, izgalmas, tartalmas, érdekes volt. Holnap újra megtenném.