Szombat szeptember 3. A mai napon négyen leszünk, Kolozsvárról csatlakozik hozzánk Zoli és Pista. Nyolc órakor készen állunk, megreggelizve, bepakolva várjuk a csatlakozókat. Késnek egy órát, de így is örülünk nekik, így hármasban bringázhatunk a síkságon végig.
Szántó felé indulunk, letérve a Nagykárolyi útról, begurulunk a földúton a szántóföldek közé. A térképen levő utak nem mindig azonosak a terepen levőkkel, a lapos terepen nehezebb belátni távolságokat. Érdekesek az utak, másak mint az eddigiek, helyenként egész jól lehet rajtuk haladni, sok helyen mégis megfog a homokos talaj. Ezután sokszor találkozunk majd a homokkal, a síkság meghatározó talajfajtája. Szerencsére száraz az idő, szépen süt a nap, jó a hangulat. Pista a Google-térképben bízik, én a saját nyomtatott térképemben, sokszor megkérdezzük azokat, akikkel találkozunk.
Érhatvan faluban keresgéljük az utat. Mindenki mondd valamit, a saját ismeretei, szokásai szerint közlekedik, azokat az utakat mutatja. Akár szociológiai tanulmányt is lehetne készíteni az emberek közlekedési rutinjairól. De nem ez a célunk, hanem az, hogy haladjunk. A Mezőterem falu temploma délibábként lebeg előttünk, gyűlnek a kilométerek a Straván, de nem jutunk közelebb hozzá. Végül megcélzunk egy más falut, ahol minden térkép szerint aszfaltos út halad át, és arra irányulunk. Több utat váltogatva el is érjük Vezend határában azt az utat, ami elvezet Mezőterembe.
Innen már felgyorsulnak a történések, körüljárjuk azt a templomot, amit eddig csak a távolból áhítottunk, aztán fel a bringákra, és elrobogunk Nagykároly fele. Gergő itt vár ránk, már megéhezett, Pista kávézni akar, én kinn a természetben szeretnék lenni, nem a betonblokkok között. Végül közös megegyezés alapján elindulunk a csanálosi határátkelő fele, hogy majd az útszélén megebédelünk. Gergő talál is egy terebélyesebb fát, ami alá letelepedhetünk, és a csomagtartóból falatozunk. A kávé csak nem jött össze, tehát a faluban egy boltnál meg kell még állnunk. Itt kerül a kávé mellé fagylalt és sütemény is, jólesik üldögélni.
Sok van még a mai napból, sürgetem a társaságot. Innen Gergő ül a bringára, én viszem az autót, a határon át biztosabbnak tűnik ez így. A régi határátlépés traumái ma is visszaköszönnek, pedig most egész civilizált a procedúra, a határőrök viselkedése, a hangulat általában. Sor azért most is van, a bringások előremennek, az autóval majdnem egy órát állok (akár a régi szép időkben).
Vállaj központjában érem utol a fiukat, innen Bátorliget fele irányulunk, meg szeretnénk a Bátori-lápot látogatni, ami tájvédelmi terület, a hajdani Ecsedi-láp lecsapolás utáni maradványa. Sajnos szombat délután nem hajlandóak fogadni, magunkra pedig nem engednek be nézelődni. Hát itt is van még a turizmusban javítani való. A táj így is érdekes, egy homokpusztán vágunk át, amely akácerdővel van beültetve. Pista biológus, és nagyon haragszik az akácra, az ültetett erdőre, ez a mód, ahogy a lápot lecsapolták és termőföldé próbálták alakítani végleg megváltoztatta a jellegét, soha nem lesz sem igazi erdő, sem vizes terület, eltűnt már a specifikus növény- és állatvilág. Gazdaságilag megéri, mert az akác stabilizálja a talajt, gyorsan nő, jól ég, vágják és telepítik folyamatosan. Oxigént termel, munkát és meleget ad, ennyit igényel a mai világ ezen a vidéken.
Nyírvasvári előtt érünk ki újra a műútra, áthaladunk a falun, ami szép és rendezett, minden Vasvári Pálról szól, aki itt született, a nevét is innen kapta. Kopjafák, emléktáblák jelzik az emlékét. Továbbgurulunk Nyírbátor fele, ez a Báthoryak szülőhazája volt, itt minden róluk szól, a templom a kolozsvárihoz hasonló szépen renden van tartva. Sajnos nincs időnk sokat nézelődni, van még néhány kilométer Máriapócsig. Nyírbátor után megbeszélést tartunk az útszélén, egy helyi lakos is közénk vegyül, kérdez, érdeklődik, csodálkozik. Máriapócsról mesél nekünk, a pápa látogatásáról (az sem tegnap volt), az útról, ami akkor épült, lelkünkre köti, hogy azon menjünk, és sok hasonló jótanáccsal lát el. Innen Gergő és Zoli futni akar, Pista bringázik, én viszem az autót. Előremegyek a szállást intézni.
Máriapócs igazi nemzeti zarándokhellyé nőtte ki magát, a központi része tiszta és rendes, teljesen átépült, mondhatni zarándoknegyed létesült oda. Első nekifutásra nem találom meg ezt a helyet, elkerülöm valahogy, aztán figyelmesebben haladva meglátom a templom köré épült különböző intézményeket. Zarándokház – látom egy kétemeletes masszív épület homlokzatán, arrafelé irányulok. Egy srác áll a bejárat előtt és rám köszön, hogy Csíksomlyóból jövök-e. Mosolyogva mondom, hogy igen, csodálkozom, hogy a hírünk elért ide is. Jólesik a gondoskodás, mert látva az itteni intézmények méretét, gondoltam, nem lesz egyszerű eligazodni. A srác kedves, ellát minden információval, megmutatja a közös hálót, ahol aludni fogunk a tetőtérben, az ebédlőt, ahol hétkor lesz a vacsora. Elkezdem a holmit behordani, közben megérkeznek a fiúk is. Számukra is kellemes a meglepetés, mosdás, átöltözés és elindulunk a faluba körülnézni.
Ez görög-katolikus központ, szép a kegytemplom, a körülötte levő épületek mind egyházi kötődésűek. Rendezvényközpont, zarándokközpont, konferencia-központ, sorakoznak a zarándokház mellett. Elegáns épületek, nyilván állami pénzekből épültek, Mindenhol II, János Pál pápa képével, szobrával találkozunk. Most épp esküvő van, a násznép vándorol a templom és a rendezvényház között, énekelnek. A kirakodóvásár véget ért ,az árusok szedelőzködnek, a kegytárgyakon kívül a szokásos, mindenféle megtalálható a kínálatban. Továbbhaladva az elegáns központon túl a házak már kopottabbak, az emberek szürkébbek, a fő kultúrhely az a kocsma, ami ugyanolyan, mint minden átlagos faluban. Folyik a sör és a duma, elég nagy a kontraszt 500 méteren belül. Mi is bedobunk egy sört vacsora előtt, hogy kiegyensúlyozzuk a másik oldalon levő eleganciát. A vacsora a zarándokházban egyszerű, de ízletes, figyelmeztettek, hogy ezt külön kell majd fizetni, annyi, mint amennyi a sarki kiskocsmában lett volna. Fenn a hálóban még kipótoljuk a vacsorát, és sokat beszélgetünk a mai napról, múltról-jövőről.
Szépen alakult ez a mai első szakasz Magyarországon. Csíksomlyói indulásunk pillanatában még úgy nézett ki, hogy ez lesz az utolsó állomásunk. Most már biztos vagyok benne, hogy eljutunk Budapestig, az eredeti terv szerint. Holnap elkarikázunk a Tiszáig, a tokaji hegyvidék alá. Ezzel a gondolattal térünk nyugovóra. Ez volt az eddigi leghosszabb szakaszunk 92,5 kilométert jöttünk főleg tekerve, egy kis részt futva. Szépen haladunk, meg tudunk minden feladatot oldani, megyünk előre.
[Best_Wordpress_Gallery id=”12″ gal_title=”10″]