Augusztus 28.-a vasárnap reggel van, Énlaka csendesen ébredezik. Hétórai felkelés, fél nyolckor reggeli, nyolckor indulás. Igyekszem tartani a napi rutint, lassan beleszokunk így a harmadik nap kezdetén. Mai cél Jobbágyfalva, 50 km van előirányozva. Bringán kezdem a napot, Gergő viszi az autót, egyelőre ennyi a csapat. Gyönyörű a fennsík, amire kiérek, csend és béke vesz körül, elmarad a falu. 20 km/óra tempóval tekerek, jól érzem magam testileg, lelkileg, szellemileg, feltölt a táj. Hirtelen népdalok szólalnak meg bennem, mintha a táj adná, Kallós Zoli bácsi jut eszembe, az ő hangján hallom a dalt, majd énekelni kezdem. 40 éve elmúlt már, hogy a táncházban tanultam ezt a dalt. Majd újabb dallam szólal meg. Vasárnap reggeli hangulat, mintha a templomban lennék: végül is ott vagyok a természet örök, hatalmas templomában.

Megszáll az otthon érzése, beleolvadok a tájba. Csodálatos megélés, persze közben tekerek, az út le–fel visz. Azt már rég megismertem, hogy bizonyos hangulatok bizonyos ritmust feltételeznek, ha leheverednék a fűbe eltűnne az a világ, amiben most haladok, az más megélést hozna. Nekem most erre van szükségem, tartani akarom, tehát ebben a ritmusban tekerek. Közeledek a civilizációhoz, a dalok lecsendesülnek, az Erdőszentgyörgy-Székelykeresztúr útszakaszra érek, ami elég forgalmas, és a magas fennsíkról begurulok Etédre, ami völgyben van, aminek teljesen más a hangulata, ahol dolgozni indulnak az emberek – habár vasárnap van. Szinte más világba csöppentem.

Ez is csodával határos, hogyan váltakoznak a vidék arcai, hangulatai, emberei, házai, állatai. Hosszú falu Etéd, Gergő és Kati vár az autóban, de csak intek, hogy nincs szükségem semmire, találkozunk Siklódon, és hajtok is tovább, keresem az előbbi hangulatot. Hamar Küsmödre érek, ott a kutyákon kívül semmi érdekest nem látok. Talán első alkalom ezen az úton, hogy komolyabban megugatnak, körülvesznek, elkísérnek. Ordibálnom kell velük, hogy tudtukra adjam, csak utazó vagyok, maradjanak a helyükön. A kutya híd a civilizáció és a vadon között, közel áll az emberhez, mégis benne él a vadon ösztöne. Furcsa kombináció, a ragaszkodás és támadási kényszer között. Ismerem és szeretem a kutyát, minden vidéknek megvan a sajátos kutyalelkülete, nem félek tőlük, kommunikálni is tudok velük. A küsmödi kutyák ellenségesnek tűnnek. Vajon miért?

Elmarad a falu a kutyákkal, és az út emelkedik. Siklód a tetőn van, hét falu határába folyik a víz belőle, beléje egyből sem. Szintén turisztikai falu, teljesen más jellegű mint Énlaka, ezelőtt 3 évvel alkalmunk volt megismerni, ott aludtunk, fél napot töltöttünk benne, ami ebben a gyors világban elég egy falu megismerésére. Most nem látszik mozgás, vasárnap délelőtt a templomban lehet mindenki. Innen gyalog indulunk életem párjával, – kissé vonakodik, hogy fogja- e bírni a 15 km-t, de lelkesen indulunk a falu aszfaltozott utcáján. Mindenik utca meredek, de jól járható, autók suhannak el mellettünk, új út is épült Szolokma fele, az, amin jöttem, nagyon elhagyottnak tűnt.

Kiérünk a falu határába, csodáljuk a kilátást, megnézzük az előttünk levő utat, szaporán lépegetünk a mezőn keresztül. Persze jelek egyre ritkábban vannak, azok is a bozótosban, nyilván csak a meglévő fákra lehetett festeni őket. Előveszem az iránytűt és megcélzom az előttünk levő falu tornyát. Arra tartunk, helyenként derékig vagy vállig érő fűben, patakokat, mocsarakat kerülgetve elérjük az erdőt. Remélem, hogy itt már egyszerűbb lesz a haladás, de a völgyek valahogy merőlegesek a mi útirányunkra. Át kell szelni a 30-50 m mély patakmedreket, és tartani az irányt. Az erdőben nem érdemes új iránnyal kísérletezni, ki kell belőle kerülni.

Kb. 2 óra múlva rá is találunk egy földútra, ami egy tisztásról a jó irányba, az erdőből kifele vezet, megindulunk rajta boldogan, mert már nem lehet messze Sóvárad, ahol Gergő vár ránk az autóval. Valóban, a megcélzott templomtorony egyre közeledik, eljutunk egy folyópartra, de a táj nem hasonlít arra, amit ezelőtt 3 évvel láttunk. Bringás pár toppan elénk a bozótból, mögöttük észreveszem a hidat is, ami a Küküllőn átvezet. Megkérdezzük, melyik falu van előttünk. Hát Kibéd, honnan jövünk mi, hogy nem tudjuk merre járunk? Akkor világosodik meg az agyam: amikor a siklódi tetőn a tájat szemléltük, a sóváradi rádiórelé helyett (ugyanis onnan csak az látszik, a templomtorony nem), a kibédi templom tornyát céloztam meg. Jó kis kitérő, de szép erdőn vágtunk át, ami még aránylag egészben volt.

A favágás erdőgazdálkodáshoz hasonlít, nem garázdálkodáshoz, ami a hegyi erdők többségében folyik. Ide rendelem Gergőt az autóval, innen bringázni fogok, Kati pedig autózni, elég volt neki mára az izgalmas erdei túra. Sóváradon a a templom mellett, a nyárádmagyarósi elágazásban, kis csapat vár ránk. Itt csatlakozik János, akivel Szovátán találkoztunk, nagyon megtetszett neki a vállalkozásunk és eldöntötte, hogy végig velünk tart. Kitűnő új bringán ül, bringás ruhában, sisakkal, szemüveggel. Sok évig volt a kerékpáros válogatott tagja, most is naponta több 10 km-t teker. Fia és barátai kísérik, búcsúztatják, biztatják a nagy útra. Fotók, kézfogások, és neki is lendülünk.

Keveset gurulunk együtt, az út egyre meredekebb lesz, János elhúz, nem is nagyon látom az első pihenőig. A napi edzőterepén jár, természetes neki, örülök, hogy ilyen jó kondíciójú, jó kedélyű társat kaptam. Lassan elérem a rádiórelé tornyát, ez a legmagasabb pont a mai napra (gondolom én akkor), hosszú ereszkedés következik, végre csak a fékekkel kell foglalkozni, azokkal viszont ügyesen, mert jó sebességgel gurulok. Egy árnyékos helyen meglátom az autót és Jánost, pihenőt és megbeszélést tartunk. Közel már a végcél, Jobbágyfalva, alig múlt el 2 óra, kár lenne olyan korán megérkezni. János javasolja a Bekecs tetőt, ahol kápolna épült, kezd zarándokhellyé válni. Oké, legyen, egy kis plusz bringázás jó lesz, indulunk is.

Begurulunk Nyárádmagyarosra, épp csak szétnézünk, és indulunk is tovább Nyárádselye irányába. Felfele vezet az út, Mária-út jeleket is látunk, újnak tűnő, köves úton haladunk. A falu központjában tábla mutat a Bekecs tető fele. Eddig is másztunk, de innen már valóban meredek az út. Látjuk a kápolnát, de valahogy nem akar közeledni. Meg is kérdezünk egy autóst, aki onnan jön. Az út járható, de még van mit tekerni odáig. Helyenként toljuk a bringákat, az apró köveken meredek lejtőn nem fog a gumi, pedig igazi hegyi profilja van.

Végre felérünk, a csodálatos kilátás kárpótol a sok izzadságért. Valóban fél Erdélyt be lehet látni, a rádiórelé mélyen alattunk van. Újabb pont a Mária-út térképen, ennek a helynek is rajta kell lennie. Szeptemberben huszárok tartanak találkozót itt, a közelben katonatemető van. Ideje indulni, mert lefele sem lesz egyszerűbb, sem gyorsabb, mint felfele. Visszaereszkedünk Selye határába, megkeressük az utolsó jelet, ott egy helybelivel tanácskozunk, hogyan is menjünk Jobbágyfalvára. Én Málya fele mennék, mert arra jöttünk a múltkor. A javaslat az, hogy ereszkedjünk le Kendőbe, majd haladjunk Málya fele, de előtte Márkodban, a templomnál térjünk jobbra, Búzaháza fele.

Megköszönjük a tanácsokat, akképp cselekszünk, annyi eltéréssel, hogy Márkod után nem találjuk a Búzaháza fele vezető utat, az út amelyen haladunk Mikházára visz. A térképen messzinek tűnt, nem akartam odáig menni, de ott állunk a falu határában, ha már így történt, a templomot ki nem hagyhatjuk, ez egy kiemelt hely, a Szakrális Maraton Vásárhelyről induló helyi szakasza ide zarándokolt. Újabb pontot rajzoltunk a Mária-út térképre, mai napon a másodikat. A fotózás után, érdeklődünk a legrövidebb út felől, a vélemények összegzése után úgy döntünk, hogy az aszfalton folytatjuk a Nyárádszeredába vezető úton. Átsuhanunk Deményházán, kisebb mászások, ereszkedések után beérünk Székelyfalvára. Ez már közel van a végcélunkhoz, csak meg kell találnunk a Tündér Ilona kempinget, ahol a mai szállásunk lesz.

Kisebb közvélemény-kutatás után meg is érkezünk, tényleg tündéri helyen van, csend és nyugalom szigete, közel ahhoz a mályai úthoz, amelyen érkeznünk kellet volna. Sebaj, szép volt, jöhet az eddigi leghosszabb útszakasz utáni megérdemelt pihenés. Elméletben, mert a gyakorlat mást hoz. János nagyon fájlalja a vállát. Valóban, néhányat esett, szerinte azért, mert nincs szokva az új bringához. Megvizsgálom közelebbről, hát egy nagy duzzanatot találok a kulcscsontján. Mondja, hogy volt már az neki eltörve, valószínűleg most is az lesz, de nem kell foglalkozni, majd csak helyrejön. Szó sem lehet, irány a sürgősség Vásárhelyre, majd holnap reggel eldöntjük, mi legyen tovább. Közben megérkezik Edit Vásárhelyről, ő a rádiónak készít egy riportot velem, az eddigi utunkról, az egész vállalkozásról. Szóval a pihenés helyett Gergő és Kati indul a kórházba Jánossal, én meg interjúzok.

Lassan beesteledik, gyönyörűen ragyognak a csillagok, a csendet csak a diákcsapat zavarja valamennyire, akik a jövőheti tábort készítik elő. Vége a mozgalmas napnak, amiben minden volt. Alig telt el 3 nap, és mintha már régóta lennék az Úton. Történnek a dolgok, rengeteg új jön: tájak, emberek, mindennap más, vonz az ismeretlen, igazi kalandnak élem meg. A mai napon 86,7 km-t. regisztrált a Strava, nagy része bringán kb. 18 lehetett gyalog. https://www.strava.com/activities/69225216. Eddigi leghosszabb menet volt, de nem érzek fáradtságot, nagyon várom a holnapot.

[Best_Wordpress_Gallery id=”4″ gal_title=”3″]

Harmadik nap – búcsú a Székelyföldtől

2 thoughts on “Harmadik nap – búcsú a Székelyföldtől

  • október 16, 2016 at 5:27 du.
    Permalink

    Te is jegyzeteltél minden este, vagy emlékezés alapján írtad meg a blogot? 🙂

    Reply
    • október 17, 2016 at 6:18 de.
      Permalink

      Emlékezet alapján, hagytam leülepedni a történéseket. Remélhetőleg így a legfontosabb dolgok kerültek megörökítésre.

      Reply

Hozzászólás a(z) Köllő Edit bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.