Szombat augusztus 27. A reggel csípős hideg, igazi hegyi levegő, harapni lehet. Gyors reggeli után készen áll a csapat. A mai terv: Gergővel futva indulunk, Dóri bringázik, Sándor viszi az autót Zetelekáig. Beállunk a Hargita Trail startkapuja alá, bemutat minket a bemondó, üdvözöljük az ismerősöket (sokan vannak), ismeretlenek gratulálnak és sikert kívánnak a vállalkozásunkhoz. Hatalmas energia lebeg körülöttünk, így indul a második napunk.
Aszfalton szaladok, amíg letér róla a versenypálya, utána az első szerpentint átvágom. Jó ösvény vezet lefele, újabb szerpentint vágok át, sok a rövidítés, élvezem az erdőt. Valamelyik rövidítő azonban nem akar visszavinni az útra, sőt egy idő után az ösvény visszakanyarodik valahova a Mihály havas fele. Ez nem tetszik, letérek az ösvényről, neki az erdőnek a jó irányba. Haladok is valameddig, de egyre nehezebben, végül egy málnás közepén megrekedek. Elő a térképet, iránytűt, megcélzom az aszfaltos utat egy kis vízfolyás mentén. A medve nemrég járhatott erre, mert jó csapás van, de nem a megfelelő irányba halad. A patak viszont igen, azon lehet haladni, és az ki is visz a műút mellé. Jó kis kerülő, a valódi hargitai rengetegben, bokán felüli jó hideg vízben, a napi kaland megvolt, örülök hogy újra az úton vagyok.
Sok van még belőle, sietni kell. Unalmas az aszfalt, de jól haladok, megfájdul a jobb térdem, amire igazán nem számítottam. A bal térdem a tavalyi síbaleset óta érezhetően gyengébb, merevebb, időnként fáj is. Az most rendben van, de a jobb? Felhívom Sándort, várjon meg Ivóban, vegyem át a bringát. Ivó jó hosszú falu, valahol Váralja határában érem utol az autót. Örömmel pattanok a bringára, és jó ritmusban gurulok Zetalakáig. Itt búcsúzok Sándortól és Dóritól, ők Szereda fele veszik útjukat, Gergővel megbeszélem a találkát a Gordon tetőn, a Krisztus kilátónál. Még nincs dél, süt a nap rendesen, jó ritmusban mászom a hegyet Oroszhegy fele.
A Mária-út jel ott virít az út mentén, hamar el is érem a gerincet egy útszéli kereszt tövében megpihenek, élvezem a tájat, közelinek tűnik a falu és a kilátó. Egy völgyön kell még átmászni, mert Oroszhegy a hegyen van. Egyszerűnek tűnik, de sok időt elvesz, amíg a legelőn átvágok a bozótok között, kikerülöm a mély patakvölgyeket, megtalálom az átjárót a szántóföldek között. Földön dolgozó, nyájat őrző emberekkel beszélgetek, kíváncsiak, hogy mit keresek én ott, miért van kereszt a hátizsákomban. Biztosítanak, hogy a legjobb úton vagyok, ők ugyan nem jártak még gyalog ott, de sok más hozzám hasonlót láttak már ilyen irányba haladni. Ma van az Egy Úton-zarándoklat a Mária-út minden szakaszán egyszerre, teli kellene legyen emberekkel. Csulak jelezte, hogy találkozni fogok zarándokokkal, de valahol elkerültük egymást. Később jelezték, hogy látták a keresztes embert, aki kissé sántít, de gyorsan mozog (gondolom, én lehettem).
Beérek Oroszhegyre, kis pihenő a templom előtt, majd neki a hegynek, aminek a tetején a kilátó van. Persze az egy hosszú, viszonylag lapos tető, az innenső felén egy kis tanya van és egy nagy antenna mutatja messziről a helyét. A másik felén van a Krisztus kilátó. Közöttük 3-4 km út gyönyörű rálátás a Hargitára és a Székelyföld nagy részére. A jelet már megszoktam: ott látom, ahol evidens hogy lennie kell, ott nem, ahol segítenie kellene a tájékozódásban. De bárhol is látom, nagyon megörülök neki. Jó látni, megerősít, hogy jó úton járok, jó kisugárzása van, az az üzenete, hogy találd meg magad az utat, találd meg a magad útját. Táblák mutatják, hol is tartasz rajta, merre menj, de teljességében rábízni magad nem lehetséges.
Ez így szépen összeáll a fejemben, itt a második nap közepén, így fogok a továbbiakban tekinteni a jelre, rábízom magam az ösztöneimen túl az inspirációra, megerősítve magamban a hitet, hogy mindig meg tudom találni a helyes utat, és ezt mindig egyedül kell megtennem. Segítségek mindig lesznek, és mindeniket fel is kell használni, de dönteni és menni nekem kell. Az első megvilágosodás az úton, örülök hogy sikerült kiszakadni a mindennapokból, és élni a jelen levő tájban. A meditáció alatt lassan a kilátó is megjelenik, kevesen vannak emberek körülötte, egy család épp lefele tart a hegyről, egy motoros épp érkezik, és kérdezget. Mesélek, arról amit épp teszek, mély gondolatokig jutunk el, ez így lesz ezután minden találkozás alkalmával. Csoda számomra, hogy teljesen ismeretlen emberekkel milyen gondolatokat lehet cserélni.
Közben Gergő is megérkezik lentről, én reméltem, hogy autóval jön fel idáig, de az út járhatatlanná vállt egy ideje. Valószínűleg azért kevés az ember is, de jó ez így, kellemesebb a hangulat, ha a mászás nehézsége megrostálja az ide látogatókat. Megmásszuk a kilátót, kitekintünk Krisztus fejéból körbe a tájra. Innen Gergő leszalad Farkaslakára, én meg az autót viszem odáig. Hamarabb ér oda, mint én autóval, innen bevállal még egy szakaszt Pálfalváig, természetes bringával, a táj már nem olyan érdekes, hogy futni legyen érdemes.
Még egy fotó Tamási Áron sírelmékénél, és nekiiramodunk. Pálfalván a templom előtt várom Gergőt, aki leizzadva, kifáradva érkezik, nem csoda, hisz volt mit mászni idáig. Innen én pattanok a bringára, egy kis bámészkodás után a Magyar Vándor tanyánál, begurulok Firtosváraljára. A valamikori életre csak a kifüggesztet plakátok emlékeztetnek, elég csendes minden, néhány cigánypurdé rohangászik (kis pénz reményében) a jólöltözött bringás után (az én vagyok). Közel van már a mai végcél, hamarosan Énlakára érek.
Valódi turisztikai falu, ez itt a húzóágazat, látszik a házakon. Alpár fogad, egy szép kis portára vezet, ahol megpihenünk, tisztálkodunk. A templomot akarjuk meglátogatni, megadja Gizi néni számát, hogy egyeztessünk vele, és hétre vár vacsorára. A templom kisebb csalódást okoz, mert a mennyezet kazettáit, amelyek híressé teszik, épp a múlt héten vitték el restaurálni. Szép bemutatót hallunk a templomról, a falu életéről, örömeiről, bajairól Alpártól a turisztikai vállalkozótól. A kis helyi krónikás kedvesen és szeretettel beszél mindenről. A turizmus valóban nagy lehetőség, csak okosabban kellene csinálni, de majd csak kialakul.
A vacsorát a csűrből kialakított étteremben kapjuk, igazi falusi menü alapján. Azzal, hogy én nem eszem a húst, nehezen barátkoznak, de megoldják, még ha nehezen is értik ezeket a hóbortokat, de megtanulták, hogy a vendégek hóbortjaiból élnek. Hosszasan beszélgetünk a vendéglátókkal, a székely pálinka és a székely sör mellett. Kissé sokallottam első hallásra a 70 lejt, de a szolgáltatás teljesen megéri: szállás, vacsora, reggeli. Igazi falusi környezetben hajtjuk fejünket álomra. Csillagok, kutyaugatás altat el, majd hajnalban kakaskukorékolás, madárdal ébreszt.
Jó irányba fejlődik a falu, magyarországi egyetemisták egész nyáron ott táboroztak, régészeti feltárást végeznek, most is több csoport volt, az asztalra kerülő étkek nagy része a faluban termett, a porták tiszták, még az üresen állók is, mert azokat is használják szállásként, ha igény van rá. A középkorosztály már megtalálja számítását, remélhetőleg a fiatalok is otthon maradnak, csak az öregek sopánkodnak, de ez így rendjén is van. Megígértem, hogy promoválni fogom ezeket a kis falvakat, mert számukra ez az egyetlen esély a fennmaradásra. Hosszú, tartalmas napon vagyok túl, 61,4 km futás és bringázás után, a nyugalom és béke egyre erősebb bennem. Jó az Úton lenni.
[Best_Wordpress_Gallery id=”5″ gal_title=”2″]