A Kegytemplom elött, startra készen.
A Kegytemplom előtt, startra készen.

Zarándoklat sportos tempóban a magyar El Caminón. 

2016 augusztus 26 reggel 8 óra. Csíksomlyón vagyunk a Kegytemplom előtt. Kisebb csoport vesz körül, résztvevők és kíváncsiak. Bent a templomban a szentmisén áldást kaptunk a nagy vállalkozásunkra. Kint a templom előtt beszédek hangzanak el, a református lelkész rövid istentiszteletet tart, megáldja az útra kelőket. Interjút adok, elmondom mit miért teszünk, honnan hova tartunk. Kezdek türelmetlen lenni, lábaim már futnának. Fotó készül a kis bannerrel, és minden résztvevővel, drukkerrel, támogatóval. Lelkes kis csapat, aki még nem igazán tudja mire vállalkozik – és csodálóik, akik maguk soha nem fognak útra kelni, de csodálják azokat, akik ezt megteszik.

Lassan minden készülődésnek vége lesz, minden szem rám szegeződik. Egyetlen szót mondok: Induljunk! És megindulunk. A futózsákomban benne a szükséges napi holmi, a külső részében helyet kap a kereszt és a zászló, amit Csulak adott a nagy útra. Futva indulunk Lucival (Ferivel), Müller Katival, Gergő, Csulak, Csaba, Sándor és Dóri bringán követ. Elviharzunk Szereda felé, végre megnyugszok.

Elindult az év legnagyobb kalandja, megfutni a Mária-utat, új útvonalon, hegyen-völgyön, talpon és két keréken. Kati, a feleségem, boldogan integet, velünk tart az úton, háttérben maradva, hiszen se nem fut, se nem bringázik, de mindenhol ott van. Pár száz méter után meg is állok hirtelen. A Stravat nem indítottam el. Fontos feladat rögzíteni a pontos utat, hogy bármikor újra bejárható legyen. Sebaj, indítom, annyi hiány belefér, most már minden rendben. Boldogan integetünk a szembejövőknek, ismerősöknek, és ismeretleneknek, csak most tudatosul bennem, hogy úton vagyok, és ez így lesz az elkövetkező 16 napon.

Első megállónk a Sportaréna. Erős Zsolt emléktáblájánál készül egy fotó. Eszembe jut, hogy ezelőtt 3 évvel itt álltam az ünnepségen, beszédet mondtam az összegyűlt sokaság előtt. Vajon hányan emlékeznek még erre, Erős Zsoltra, az akkori emléktúránkra? A múlt csak pillanatokra jelenik meg, a jelen leköt, indulunk tovább, végig az utcákon, ki a városból. Az Olt hídjánál találkozunk a bringásokkal. Jó tempóban haladunk, beszélgetünk, mint egy szombat reggeli edzésen a Bükkben. Sugárzik belőlem az öröm, nem zavarnak a mellettünk elsuhanó kamionok sem, szemem az előttem magasló Hargitán van.

Kis tanácskozás az Olt-hídnál, és megindulunk a töltésen Csiba fele. A falu éli napi megszokott életét, elég furcsa az emberek számára, hogy van, akinek arra is van ideje, hogy futkározzon. Ezen a vidéken még furcsa, minél nyugatabbra megyünk, annál természetesebb lesz. Minden útkereszteződésnél kupaktanácsot tartunk, merre közelebb, merre hamarabb, szebb, érdekesebb, futhatóbb, bringázhatóbb. Sok a szempont és a döntéseket gyorsan kell meghozni. Ezzel gond nincs, csak sok itt a tanácsadó, erre a napra eleve rájuk támaszkodtam, a saját elképzelésem csak háttérből irányít.

Kisebb-nagyobb kitérőkkel csak elérjük a Piricskei utat, közben meglessük a medvét, előbb csendben, majd füttyögtetve. Szerencsénkre nem jelenik meg, így haladunk Hargitafürdő fele. A Mária-út-jel szépen ki van festve errefelé, közel van a pünkösdi búcsú helyéhez, nyilván sokan járják. A turistajelzés is elkísér, ami felvisz majd a telepre. Persze eltűnik – megjelenik, új úton indulunk, ami nem oda visz, ahova kellene. Ez mind természetes, elő a térkép, iránytű, a tanácsadók is lassan elmaradoznak, egyszerűsödnek a dolgok.

Kérdezgetem a helyieket is, értelemezem a válaszaikat, és közben közeledünk a sípályákhoz, megjelenik a Kossuth-szikla és benn is vagyunk a telepen. Itt a családom vár finom ebéddel a csomagtartóból, jól esik a pihenés 21 km után. A kísérőkből csak Sándor és Dóri marad, Sándor ajánlkozik, hogy felviszi az autót a Madarasi házig, így Gergővel futva indulunk fel a csúcsok közé. Ez már igazi hegyi táj, a jelzés is jó, sőt ki is van szalagozva a másnapi verseny miatt. Gergő nyilván elhúz, fárasztó számára az én ritmusom, én meg nem bírom az övét, de nagyon örvendek, hogy együtt vagyunk, időnként megvár egy-egy fotóra.

A Madarasi csúcs nem volt eredetileg a Mária-út vonalán, de fontosnak tartottam érinteni, mert kegyhelyé vált az utóbbi időben. Rengetegen látogatják és kopjafákat helyeznek ott el (talán túl sokat, egész erdő van már belőle), jó látni az érdeklődést, szent heggyé vállt. A csúcs alatt találkozunk Gergővel, sétálva másszuk meg, fotózunk, mesélgetek róla.

Késő délután lesz, mire megérkezünk az üdülőtelepre. Itt már vár a segédcsapat: Kati, a feleségem, Sándor, Dóri, és Kobra, aki házigazdánk erre a napra. A találkozás örömére megiszunk egy székely sört, majd elhelyezkedünk a menedékházban, amit egy világjáró épített, maga és az arra járó turisták örömére. Lassan véget ér az első nap, 37 km-t jöttünk, kitűnő bemelegítőnek, első lépéseknek, kezd összeszokni a csapat. https://www.strava.com/activities/689685286

Nagy örömmel vegyülünk abba a közegbe, amely meghatározta az utóbbi 5 év életvitelét számomra. Hegyimaraton lesz másnap, forrong a hangulat, velük együtt indulunk majd reggel. Közelebb vagyok a sporthoz, mint a zarándoklathoz, legalábbis az első nap után.

[Best_Wordpress_Gallery id=”6″ gal_title=”1″]

Ezer kilométer a Mária-úton

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.