A legszelídebb és ismertebb hegy is kalandos túralehetőségeket rejt. A divatos üdülőhelyektől távolabb eső részek bejárása igazi expedíciós feladat. A két Kárpát-koszorú expedíció erre hívta fel a természetjárók figyelmét. 2008 februárjában egy lelkes kis csapat  járta be a Hargita hegység főgerincét Marosfőtől Hargita-fürdőig. Mind tapasztalt turisták, akik télen nyáron járják a hegyeket. Sokan közülük részt vettek a  Kárpát-koszorú Expedíciók több szakaszán. Az ott megélt érzéseket próbálják megtalálni minden túrán. Nem kell a Himalájába menni, expedíciózni itthon is lehet. Ez kiemelten fontos gondolat, főleg a mai kontextusban.

Sokszor körbejártam minden oldalról a Hargitát, megsíztem néhány lejtőjét, de gerinctúrára soha nem gondoltam. Főleg télire nem, amíg meg nem hívtak egy ilyenre. Amint mérlegelni, fantáziálni kezdtem,  egyre jobban megtetszett a dolog. 3 nap könnyű kis séta lesz, a lapos gerincen, még sízek is egy jót, legfeljebb 1 éjszakát kell sátorban aludni, de annyi kell is egy téli túrához.

Igent mondtam Vámos Laci barátom szívélyes meghívásának és szombat éjjel vígan gyalogoltam a vasútállomás felé a kolozsvári éjszakában, hogy csatlakozzam a PKE csapatához.

Emlékek jelentek meg, – sok sok éve nem utaztam vonattal sízni vagy túrázni -, s könnyedén lépkedtem a huszonvalahány kilós hátizsákkal a hátamon. Azért más volt ez mint egykora nyolcvanas évek végén, amikor ugyanilyen túrára több mint 30 kilót kellett cipelni, de akkor 20 évvel voltam fiatalabb. Erre a gondolatra nagyon vidám lettem. Jött a vonat, örömteli találkozások, jókedv, reggeli séta a gyergyói állomáson, majd újabb vonat Marosfőre. És íme itt állunk a hargitai túra kezdetén.

Kevés a hó, alig lehet léccel haladni, hogy kíméljem a fókabőrt, inkább a zsákra rögzítem a léceket. Ahogy emelkedünk, nő a hóvastagság is, már fel kell tenni a léceket különbem süpped. A társaság nagy része hótalppal közlekedik. Könnyebb vele a fák között, hátránya hogy nem csúsznak. A lécekkel nehezebb kerülgetni a fákat, de lefelé kitűnő siklani. Ahogy haladunk felfelé, az erdő is egyre sűrűbbé válik. Ez örvendetes dolog, hiszen azt mutatja, hogy a favágók nem jutottak még ide, s igazi hegyi fenyvesben haladunk. Sajnos a turisták is régen jártak arrafelé, azok pedig akik a jelzéseket tartják karban, még annál is régebben. Nem egyszerű tájékozódni, habár kitűnően fel vagyunk szerelve. A GPS a sűrű erdőben nem működik, a térkép pontatlan, csupán a régi jó iránytű segít. Meg a hegyi,  erdei barangolások alatt kifinomult szimatunk. A tisztásra bemegyünk, és majd egy órába telik amíg megleljük a továbbvezető helyes utat, a jelzés folytatását. Hamar rájövünk, hogy mégis az évtizedes turistajelzés a legmegbízhatóbb útjelző. Közben a GPS helyenként mutatja, hogy jó úton vagyunk, meg hogy tetű lassúsággal haladunk. Pedig a ritmus nem gyenge, csak több utat járunk be, mint kellene, akár többször is. Erre nem gondoltam volna – parafrazálom  a viccbeli székely bácsit -. Keressük az ösvényt, törjük a gallyat, haladunk. Az idő szép, a hangulat jó. Lassan a nap lefelé megy és a tervezett táborhely nem jelenik meg. Megérkezünk azért az Ördögtóhoz még sötétedés előtt, gyönyörű tisztáson táborozunk le, élvezettel iszogatjuk a forrásból csörgedező borvizet. Főzünk, eszünk, teázunk, borozunk, hatalmas jókedvben telik az este. A medvék, akiknek a nyomait a nap folyamán oly gyakran láttuk, nem jelentkeznek. Terveket szövünk és emlékeket idézünk meg. Nincs nagyon hideg, a hőmérő higanyszála alig süllyed -10 fok alá, szikráznak a csillagok. Örülünk a havas Hargitának.

A reggel szikrázó napsütéssel köszönt, – teafőzés, sátorbontás és indulás tovább. A reggeli fagyott havon élvezettel csúsznak a lécek, ritkásabb az erdő is, nő a haladási sebesség. Délben egy szép csúcson pihenünk. Innen már közel van a táborhely, lehetne lazsálni. De nem mindenki gondolkodik így. Nekem már csak 1 nap áll rendelkezésemre, holnap este már vonatoznom kell Kolozsvárra. Közel van már a Madarasi Hargita, elszaladunk oda estére. Négyen, sietve búcsút intünk a csapat többi részének és neki az útnak. Kitűnően haladunk, az első kilométerek után úgy néz ki, hogy sötétedésre már a házban isszuk a forralt bort. De bizony a hargitai erdő kiszámíthatatlan, nem szereti az elbizakodott turistákat. Bekerülünk újra a dzsungelbe, – se út, se ösvény, tarjuk az irányt, de szinte áthatolhatatlan az erdő.

Az este itt ereszkedik ránk, lassan, csendesen. Sebaj, elő a fejlámpát, és hajrá tovább. A síbot markolatig merül a hóba, sokszor léccel is térdig süppedünk, be a kidőlt fák mellé. Hatalmas hó, hatalmas fák, igazi rengeteg. A szokásos szórakozás az útkereséssel, de most már sötétben. A Tarhavas alatt 10 óra körül feladjuk, megállunk egy tisztáson sátrat verni. Ekkor derül ki, hogy a csomagelosztásnál a sátor rúdjai másnál maradtak, valakinél aki nem jött velünk. Szerencsére fenyőgally van elég, bicska és zsinór is. Hamarosan áll a sátor, duruzsol a főző, olvad a hólé, készül a finom leves, tea, miegymás.  Múlt idők emlékei elevenednek fel, rég el nem mesélt történetek hangzanak el, s ragyognak fölöttünk a csillagok. Szabadnak, gondtalannak érezzük magunkat. Kissé szorosan vagyunk négyen a sátorban, de kitűnően pihenünk.

Reggel frissen neki az útnak, világosban könnyebb a tájékozódás, 11- re meg is érkezünk a madarasi szállásra. Jó kiadós reggeli, és ketten indulunk is tovább, mert Hargita-fürdőn várnak, menni kell Csíkszeredába. Innen már országútnyi ösvény vezet, mondják a helyiek -, minden fán van jelzés és motoros szánnal is járnak, biztos jó nyomot találunk, 3-4 óra alatt fütyörészve odaérünk. Majd kiderül, gondolom magamban.

Az út eleje valóban ilyen, a telep körül száguldoznak a motoros szánok, 2-3 km után viszont újra az igazi Hargita vár. Sűrű őserdő, a jelzést keresni kell, de a szimatunk már kifinomult. De az sem mindegy, hogy 10-en vagy ketten vágjuk a nyomot. A délutáni nehéz hó süpped, ragad, minden áron marasztalni akar. Maradnánk is szívesen, de vár a munka, nem lehet a civilizációtól túl sokáig elszakadni. Tartjuk az iramot, még világosban megyünk el a Csicsói Hargita adótornyai mellett.

Az erdőbe érve már ránk sötétedik, a jól kitaposott erdei úton vígan lehet siklani, amíg nem válik túl meredekké. Fejlámpával, keskeny úton, nagy hátizsákkal sízni, nem kockázatmentes vállalkozás, egy jó esés után fel is hagyok vele, felkötöm a léceket a zsákra és vidáman baktatunk lefelé. Hirtelen megelevenedik a táj, motorzúgás veri fel az erdő csendjét, fények villognak. Közel vagyunk a telephez, a vitézek motoros szánon rodeóznak, hatalmas robajjal száguldanak el mellettünk. Nem biztos, hogy síléccel ki tudtam volna térni előlük, tehát épp jókor vettem le őket.

Egyszerre érkezünk a minket váró autóval, beülünk és élvezzük a meleget, a kényelmet. Itt véget is ér a hargitai túra, a gyönyörű kirándulás, – időben, térben. Éjfél után nyugodtan hazaérek gondolom, de azért elfogadom  Bölöni Sanyi barátom meghívását egy kis fürdésre és vacsorára. Majd ki az állomásra, és folytatódik az időutazás”: a nemzetközi gyorsvonat nem jön, törölték a vasutas sztrájk miatt, helyi járatokat kell váltogatni, várni kell a hideg, koszos várótermekben, reggelre érek csak Kolozsvárra. De így kell ennek lennie, ki kell élvezni a kirándulás minden kalandos pillanatát.

Szép, vad kaland volt az utóbbi 3 nap a téli Hargitán; a természet megengedte, hogy benne éljünk. Nagy öröm, hogy még van hova menni, hogy meg lehet élni ezeket a meghitt pillanatokat a hegyen. Reméljük, hogy még sokáig !!!

 

 

 

Sítúra a Havas Hargitán

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.